Asintó kevéssé kanonizált, egyházi hierarchiával nem rendelkező, sokszor a jóérzésre hagyatkozó szemlélete szinte zökkenőmentesen olvadt egybe a hatodik században arrafelé is megjelenő buddhizmussal. Akkor már a történelmi Buddha szinte ezer éve halott, tanításai pedig inkább szájhagyomány útján terjednek, bár valamikor az időszámításunk kezdetén a tanítványok végre leírták azokat. Persze a követők is mindannyian valamiket hozzátettek vagy elvettek belőle, így szakadt rengeteg ágra, követhetetlen különbségekkel, de lényegében egy közös alappal. A Megvilágosodott tanításai kínai és koreai kitérők után került Japánba. Kínában magába olvasztotta a tao és részben a konfuciánus szemlélet tanításait és rítusait. Így lett belőle a csan, ami japánul a zen névre hallgat. Rendkívül emberközelivé egyrészt az teszi, hogy hirdetői elsősorban azért igyekeznek elérni a tökéletes buddhaságot, hogy ezzel enyhítsék a többiek szenvedéseit is, másrészt az, hogy elképzelése szerint a megvilágosodást el lehet érni egy életen belül – azaz a lélekvándorlás és a hosszú tökéletesedés nélkül – még egy világi ember számára is. Japánba érve a kínai buddhista tanítók, miközben térítettek, maguk is valemnnyire illeszkedtek a sintóhoz, különösen annak erős természetbe ágyazottságához. Az ősvallás átvette a meditációt és a szerzetesi, kolostori életet. A zen buddhizmus pedig a tevékenységet. Mert Japánban, Kínában és Koreában, ellentétben az eredeti, indiai buddhista életmóddal, ahol a szerzetesek koldulásból tartják el magukat, itt mindenféle tevékenységet folytatnak: építenek, ácsolnak, szakácskodnak, a földet művelik és gyógyítanak is. A kamikat Buddhák és bódhiszattvák megtestesüléseiként tisztelték, s az sem volt és ma sem ritkaság, hogy sintó szentélyt buddhista papok irányítanak, az emberek pedig választanak, hova tartoznak, s gyakran mindkét szentélyt látogatják. Elvétve azért maradt olyan ősi sintó szentély, amely kimutathatóan mentes a buddhista behatásoktól. Ha hinni lehet a statisztikáknak – hisz tudjuk, mennyire félrevezetők lehetnek, illetve milyen fontos, hogy megfelelően tudjuk értelmezni őket –, akkor állítólag ma a japánok kétharmada kapcsolódik valamilyen formában a buddhizmushoz, miközben több mint nyolcvan százaléka a sintót követi. Nem kell túl sok matematikai ismeret ahhoz, hogy az egybeeséseket felfedezzük. Közben több felmérés is azt mutatja, hogy a lakosság 70-85 százaléka, saját bevallása szerint nem tagja vallási közösségnek és nem rendelkezik semmiféle személyes vallásos hittel. Ha ezeket az érdekes összefüggéseket próbáljuk magyarázni, akkor eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy a szigetországban a vallások inkább életviteli szemléletként csapódnak le, és a világ dolgait magyarázó filozófiát, meg életmódot jelentenek. A jelenség gyökere valószínűleg még a középkor évszázadaiban keresendő, amikor a zen életszemlélet, amely az egyszerűség szépségét, a befejezetlenség, tökéletlenség szépségét és elfogadását jelenti, mert ugye semmi sem tökéletes és arra tanít, hogy a jelenre koncentráljunk, a tárgyainkra, minket körülvevő apró dolgaikra kincsként tekintsünk, meg a sajátos meditációja, a zazen, együtt a hagyományos teaszertartással, és természetszeretetével annyira átitatta a japánok szellemiségét, hogy egybeforrt a japán mentalitással és a mindennapokkal. Nem emlegetem föl külön a buddhista és sintó templomokat, amelyekkel – de ha jól belegondolunk, akkor az összes többivel is – az a baj, hogy mind hasonlítanak egymásra. Ám az is meggyőződésem, hogy akik egy vallás hívei, vagy akik egy bizonyos típusú kultúrában nőttek fel – hisz nemcsak a japánok nagy része nem elkötelezett egyetlen hit íránt sem, hanem ez jellemző ma már Európa és Amerika lakosainak tetemes hányadára is –, azok képesek megkülönböztetni a rengeteg, hasonlónak tűnő istenházát. Valahogy ez is úgy működik, mint az arcok megkülönböztetése: első látásra minden keleti egyforma nekünk, és fordítva is igaz. De ha közöttük járunk, akkor elég rövid időn belül megtanuljuk megkülönböztetni őket egymástól. Ez a perceptuális tanulás fontos, eléggé nem tudatosított jelensége. Persze lehet, hogy nem is olyan fontos tudni, melyik szentély mikor kinek a dicsőségére szolgált, mert lehet anélkül is gyönyörködni bennük, a hozzájuk tartozó kertekben pedig még inkább. A japán kert Kínából ered, de számomra összehasonlíthatatlan a kettő hangulata. Kínában többek között ez volt az egyik elégedetlenségem: hiába vártam, nem volt aha-élmény egyik parkjukban sem. Japán ellenben egészen más. Kertjeik a templomok és kastélyok körüli sajátosan kialakított természeti csodák, amelyben rendszerint van víz, híd, kövek, (kő)lámpások, természetesen növények, virágok, meg gyönyörűen virágzó fák, bokrok, páfrányok és egy pavilon. Ami ellenben szerintem a japán kert semmihez sem hasonlíható hangulatát adja, azaz számomra a titka, az a moha, mely mindent beborít, gyakran felkúszik a kövekre is, és sokféle zöldjével, sok árnyalatban vöröslő barnájával bársonyossá, meleggé, légiessé varázsol mindent. A zen kertek sajátos formája a kőkert, amelyben legtöbbször hullámzó vonalakkal elgereblyézett homok között állnak a nagy, különböző formájú kövek vagy buckák, szigorú elrendezésben. Ez adja a meditáció keretét, amelynek lényege a koncentráció és a lélek, a szellem kiürítése. Bevallom, nem kaptam rá az ízére. Valami módon mindenhol, még a metropoliszokban is éreztem azt a természetközeliséget, amely az ország és népe sokat emlegetett jellemzője. Valahogy mindenhol jelen volt a természet, akár egy ág, egy virág, bokrok, mindenfelé előbukkanó fák és parkok formájában. A japánok természetközelsége nem jelent primitívséget, inkább valami éterit érzek benne. Hisz a természetben úgy élnek, hogy saját képükre alakítják azt, illetve saját arcukat olvasztják, lelküket nyesegetik bele a tájkertekbe. Csodálatosan alakítgatják a fákat és bokrokat: nyírják, irányítják, megszabják formáját, ágai hosszát, magasságát. Rendszeresen, ha kell, mindennap foglalkoznak vele, ráfigyelnek, érdekli őket. És bátorkodom megjegyezni, hogy nem is olyan régen még mi is tudtunk és éltünk valami hasonlót. Nagyanyám még kövekkel határolt kis gruppokat készített az udvarunk bizonyos részein. És megvolt a jázmin, a többfajta orgona meg az aranyeső jól meghatározott helye, meg az is, hogy milyen kúszónövény kapaszkodik a tornácra és milyen a veranda különböző oszlopaira. Hétvégén meg sokszor egyszerűen csak sétáltunk a közeli Kerekerdőben, mert az csodálatos és megnyugtató volt. A japánok ezt sinrin-jokunak, erdőfürdőzésnek nevezik és stresszoldó kormányprogramként indult a nyolcvanas években. Tanuljunk tőlük?! Albert Ildikó