Hirdetés

Leköszönt ösztön

Miklós Dalma
Becsült olvasási idő: 2 perc

Van egy barátnőm, aki a kórházban dolgozik, és akivel munka után gyakran beülünk az egyik kávézóba, megbeszélni az elmúlt napok történéseit. A legutóbbi találkozásra feldúltan érkezett. Ismét magára hagytak egy kisbabát az újszülöttek osztályán, mondta. Sosem tudom megérteni azokat az édesanyákat, akik pici, védtelen gyerekeiket hátrahagyva, úgy térnek vissza szülés után az életbe, mintha semmi sem történt volna, mintha egy szülés után bármi a régi lehetne. Mintha az újszülött egy szelet sütemény lenne, amire rá lehet mondani: köszönöm, nem kérem. Ráadásul ez az eset különösen megdöbbentő, hiszen a húszas évei elején járó anyuka egy intelligens nő, egy látszólag jól szituált társadalmi közegből, mesélte a barátnőm. A legújabb iPhone-t nyomogatta, előnyben részesítette a minőségi ennivalót és ruházatot, könyveket olvasott, mégsem érte fel ésszel a gyermekvállalással járó felelősséget. Holott az anyai ösztön nem függ iskolázottságtól, életkortól s anyagi helyzettől sem.

Úgy tartják, hogy az ősi anyai ösztönök a nők génjeibe vannak kódolva. Ezek szerint mégsem… De akkor mi az anyai ösztön? Létezik-e egyáltalán? Ezen a ponton elakad a társalgásunk, mindketten némán a kávéscsészénkbe bámulunk. Szánom az anyukát, de igazán csak a kisbabát tudom megsajnálni. Egy ember életében az első jelentős és mély (túlzás nélkül a legfontosabb) kapcsolat az édesanyával alakul ki. Ahogy a szülőanyánk ránk néz, fizikai és lelki jólétünkről gondoskodik, az meghatározza a későbbi kötődési mintáinkat a barátságoktól kezdve egészen a párkapcsolatokig. Nem meglepő, hogy az anyák „lelépése” ítélkezést vált ki a közvéleményből.

Kívülállóként elméletben sejtem, hogyan kellene egy gyereket védelmezni, jó anya módjára felnevelni. Ám az anyaságnak rengeteg ága-boga van, amit nem mondanak el a szakkönyvek, a barátnők, de még a saját édesanyánk sem. Valakinek könnyen megy, mert nagy a szülést övező öröm, másokban erősebb a félelem, s nem tudnak szembenézni a gyereknevelés minden természetes velejárójával. Úgy tudom elképzelni, hogy számukra fájdalmas, mi több, traumatikus élmény egy gyermek világrahozatala. S miként is kaphatna létjogosultságot egy sorcsapásként megélt gyermekáldásban az anyai ösztön hangja?



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!