Lassítsunk!
Kedves barátom mesélte minap, hogy az inkább terepre vett autója közúton, hosszabb távokon a 90 km/órás sebességnél gyorsabbat már nem szereti. Mivel tudom, hogy gyakran tesz meg hosszú távokat, külföldre jár, rákérdeztem: ez nem gond? Jött a válasz: hozzá lehet szokni, és egy idő után én magam is lelassulok. Az pedig jó ebben a nagy pörgésben.
Milyen igaza van! Itt van ez a csodálatos nyár, ez a mifelénk igencsak rövid évszak, színeivel, ízeivel, illatával, és általában csak elsuhanunk, elrohanunk a szépségek, élmények mellett. Mert ha kiérünk a döcögős utakról az országutakra, rákapcsolunk, és száguld majdnem mindenki, mintha kergetnék, hajtanák valahová. Nincs idő rácsodálkozni az út menti tájra (sokan észre sem veszik), beleszagolni a szénaillatba, pihenni, finomat enni, még beszélgetni sem. Mindent egyszerre, minél hamarabb, gyorsan, gyorsétteremben, kapkodva, rövidítve. Tragédia is lehet ebből, de bajnak elég az is, hogy ez a viszonyulás ráhúzható az egész életünkre is: csak rohanunk, átrohanunk mindenen. Nyaralni is száguldozva megyünk, belezsúfolunk mindent egy hétbe, majd fáradtan, ki- és leégetten hazajövünk.
Lassítsunk. Az olaszoktól indult a slow food (kb. lassú étkezés), cittáslow (az olasz város és az angol lassú szó összeragasztása, kb. „város lassan”) mozgalom, amely egyfajta tudatos tempóvisszavételt jelent az étkezésben, nyaralásban, életmódban. Annak az közösségnek a viszonyulását fejezi ki, aki környezetével, önmagával harmóniában igyekszik élni (nem szennyez, előnyben részesíti a helyi termékeket, az alternatív közlekedési eszközöket, megtanul élni a jó pillanatoknak stb.).
A pénzbe kerülő tárgyak helyett importálhatnánk egy adagot ebből az attitűdből: vegyünk vissza a tempóból, álljunk meg gyakran, mert akkor észrevehetjük, ami a miénk. A pipacsokat az utak mentén, a dombról visszatérő juhnyájat a bárányfelhők alatt, a fenyők fenségességét, a gyanta és kürtőskalács illatát… Mindez itthon van, körülöttünk, és igazából pénzbe sem kerül. De napjainkat szebbé teheti.
Asztalos Ágnes