erős felhőzet
Kutya vacsorája
Nem a pátosz kedvéért, de igazolódni látszik: Romániában valamilyen tömeges tragédia kell történjen ahhoz, hogy mozgásba lendüljenek, vagy legalább csak megnyikorduljanak a társadalmi gépezet bizonyos fogaskerekei. Például „szükség” volt a Colectiv klub horrorjára – tegnap hunyt el a fővárosi Floreasca kórházban a tavaly október végi tűzvész egyik áldozata –, hogy társadalmi nyomásra az illetékes szervek elkezdjenek érvényt követelni és szerezni a tűzvédelmi és egyéb biztonsági előírásoknak. A téma kapcsán, amelyről szólok, szerencsére nem történt tragédia. „Csak” kórházba kerültek gyermekek. Galac megyében például rövid időn belül kétszer is kezelésre szorultak iskolás gyermekek annak következtében, hogy az iskolai tej-kifli programban számukra juttatott termékeket fogyasztották. Ebben a hónapban először 19 gyermeket szállítottak kórházba, miután betegek lettek a standard tízóraitól, pár nappal később már 40 társuk kapott heves hasmenést, gyomorgörcsöt a tejtől. Brassóban nemrég 23 diák került kórházba ételmérgezés gyanújával, a kiváltó ok ugyanaz. Szintén a napokban pedig Kolozs megyében állították le egységesen az iskolai tej és kifli kézbesítését, miután több iskola igazgatója jelezte a tanfelügyelőségnek, az élelmiszer-biztonsági hatóságnak és a közegészségügyi igazgatóságnak, hogy a gyermekeknek szánt tej csomagolása – a tetrapak-doboz – felpuffadt, mintegy előre jelezve, mi történik azzal, aki esetleg fogyasztaná a terméket.
Az iskolai tej-kifli programmal rengeteg baj volt és van, és összességében elmondható, hogy egyike azoknak a széles körű társadalmi kezdeményezéseknek, amelyek, bár hasznosak kellene legyenek, valójában kudarcosak, sőt – mint a fenti példák is mutatják – kárt okoznak. Gyakorlatba ültetése már a kezdetekkor problematikus volt, és mindvégig az is maradt. És itt nem arról van szó, hogy nem volt idő korrigálni, hanem arról, hogy nem volt akarat. Ha jó emlékszem, a tej-kifli program cirka 13-14 éve kezdődött, az akkori Năstase-kormány idején egy sürgősségi kormányhatározattal, elsősorban szociális jellegű intézkedésként, magyarán, hogy élelemhez juttassa a rászoruló családok gyermekeit, biztosítsa számukra a napi kalóriabevitel egy részét. Akkor sokan kampányfogásként értékelték, emiatt viszolyogtak tőle – nem tudom, az volt-e, de a viszolygás megmaradt, csakhogy furcsamód a mindenkori, soron következő kormányok részéről: mindenki menekült ettől a programtól, és a minisztériumok a szívük mélyén ma is a pokolba kívánják. Ennek megfelelően tessék-lássék módon történt a kivitelezés is, elég itt a folyton késő forrásbiztosításokra, halogatott közbeszerzési eljárásokra gondolni. Az eredeti elképzelésnek voltak „mellékágai” is, például azt várták tőle, ösztönözni fogja a gyermekeket arra, hogy rendszeresen járjanak iskolába, lendít a hazai mezőgazdaságon stb. Azt hiszem, nem az elképzeléssel volt baj, hiszen szociális szempontból Romániában ma is rengeteg gyermek szorul vagy szorulna arra, hogy biztosítsák számára a napi élelem legalább egy részét. Ennek ellenére az általános tapasztalat az, hogy a tej és a kifli egyáltalán nem népszerű a célközönség körében, az iskolások nem fogyasztják a termékeket, amelyek rendszerint a szemetesben végzik, legjobb esetben hazaviszik a tejet. Nem csoda, hogy szociális programként megbukott: egyrészt egyértelmű, hogy nem mindegyik gyermek van azonos helyzetben, sokan rászorulnak, még többen viszont egyáltalán nem az iskolai apanázsra. Másrészt nem is várható el, hogy egy kezdeményezés, amely egy évtizeddel ezelőtti helyzetre kívánt reagálni, ma is ugyanolyan érvényes legyen. Mert lehet azt mondani, hogy a diákok „hálátlanok” – csak szerencsére őket még kevésbé befolyásolja az ideológia, annyira biztosan nem, hogy mosolyogva nyeljék nyolc iskolai éven át, minden egyes nap – ugyanazt. A gyermekek válogatnak, nem békülnek ki az egyhangúsággal, a tej és kifli esetében sem. Ezt jól mutatja, hogy ahol lehetőség van arra, hogy a kínált termékeket időszakosan változatosabbá tegyék, például a kiflit kekszre cseréljék, ott nagyobb az érdeklődés. Jobb fogadtatása volt az iskolai almaprogramnak, a gyümölcsöt szívesebben elfogyasztották a kicsik – erre persze már nincs lehetőségük. Persze őket soha senki sem kérdezte arról, hogy mit fogyasztanának szívesen. Ahogy arról sem készült kimutatás, hogy mekkora a programban a pazarlás, a veszteség. És itt nem arra gondolok, hogy kólát megy nyalókát kellene kapjanak, hanem arra, hogy ha a program az ő egészségüket kívánja fenntartani, javítani, akkor lépni kellene ez irányba valamit, azon túl, hogy reggelente a tejes meg a pék kifutója leteszi a dobozokat az iskolában. Nem azt mondom, hogy meg kellene szüntetni a tej-kifli programot. Nekem esnének a szülők, és nem is alaptalanul. De ki kellene lépni az „adják, s legalább ingyen” megfontolásból. Egyrészt nincs ingyen, a kormány a költségvetésből és EB-alapokból nagyon sok pénzt költ rá. Ahhoz képest nem, hogy a napi tej-kifli porció 1,17 lejből kell kijöjjön, és ez nyilván megmutatkozik a termékek minőségén is, de ahhoz képest, hogy az ország szinte minden iskolása naponta a szemetesbe dob egy lejt, igen. Ha ezen nem sikerül változtatni, a tej-kifli program marad az, ami jelenleg is: széles körű, jól hangzó, eladható, de valójában üres és suta, inkább politikai, mint társadalmi intézkedés. Nem jó gyermekeket ilyenekkel traktálni. Túl korán megfekszi a gyomrukat.
Burus János Botond
