Cseke Gábor július 29-én 75 évet töltött, de ma is legalább annyit dolgozik, mint ifjúkorában: szerkeszt, rendszerez, elemez, alkot, összeállít, bemutat, múltba mélyed, jövőbe tekint. Amikor az interjúra készültem, mondhatni eltévedtem Cseke Gábor digitális világában. Mivel interjúalanyom gyakran kérdések nélkül is vall önmagáról, sőt már felkérésre önmagával is készített interjút, nehéz tőle úgy és olyant kérdezni, amit még ne kérdeztek volna meg. Olyant viszont lehet, amire még a Hargita Népe olvasóinak nem válaszolt. Születésnapi interjúim során egy személlyel már eljátszottam egy szinte tőmondatos kérdezz-feleleket – gondoltam, ezúttal is megpróbálkozhatnánk valami hasonlóval. Azt kérdem tehát, mi jut eszébe egy-egy szóról, kifejezésről?  1. Kolozsvár Szülőhely. Sétatér. Galagonya. Vándorcirkusz. Csónakázó tó, a szigeten hattyúkkal. Szamos. Fellegvár. Törökvágás. Ízlések és pofonok. Iskola. Hegedűlecke. Cigi a vécében. Kávé és féldeci. Első versek. Napsugár szerkesztősége. Bajor Andor. Brassai Líceum. X. A. Repülőhíd. Szerelem. Agyagbánya. Vadászat. Szükséglakások. Hurcolkodások. Első gyerek. „Déli harang”. „Elveszett birtokok”. Felejthetetlen tanáraim. Botanikus kert. Képzeletbeli utazások. Pincék. Tűzifahordás. Szódavíz. Mikó-kert. Munkatábor. Éjféli gyűlés. Babeș–Bolyai. Életem első 26 éve. 2. Bukarest 36 évig tartó rejtőzés. Román nyelv. Villamos. Telemea. Lakás. Család. Még két gyerek. Kocogás. Szívbillentyű. Scânteia-ház. Hóvihar. Krivec. Északi pályaudvar. Nem jön a busz. Kiállítási csarnok. Sarjerdő. Drumul Taberei. Pajurei. Reptér. Kórházak. Hússor. Tejsor. Lisztsor. Kenyérsor. Olajsor. Sörsor. Sor sor után. Villanyrendőr. Hőség. Éjszakázás. Paktumok. Elutazás, hazaérkezés. Tehervonatok minden irányban. Földrengés. Nyomasztó álom. Életiskola. Közvetlen kapcsolat a román kultúrával. 3. Csíkszereda Csíki csönd, immár 12 éve. Régi és új barátok. Révnyugalom. Bálintosok. Könyvtárosok. Olvasókör. Régizene Fesztivál. Zsigmond Marci mozaikja a mozi homlokán. Vasútállomás, Erzsébet-liget. A Hargita gerince. Kenyérgyár. Ferences cipó. Központi autómentes övezet (Tapstér) – csak azért sem szabad feladni! Játékszín, en bloc. A város komolyzenei élete... (Viszont: nagyon hiányzanak a szüleim. Tulajdonképpen ők választották Csíkot végső pihenőhelyüknek, s az ő rajongásuk „csalt” ide, most már közös sírjuk tart itt. Bánt, hogy amíg éltek, nem tudtam eléggé kifejezni azt, amit haláluk óta hatványozottan érzek: hogy mennyire szeretem őket.) 4. Otthon Fészek. Igen, az! És rá egy elmaradhatatlan vers: „a remény fészke még pihével teli / jóformán ki sem hűlt / s már újra engem ringat / ahogy a szél lóbálja az ágat / elnyúlok a mélyén szemem az égre vetem / otthon vagyok otthon otthon / zakatol bennem az öröm vonata /már szinte alszom de mégis félig ébren / úgy érzem magam mint / a mesében egy átváltozás hőse / mint a gebe akiből táltos / lesz parazsat nyelő vagy elvarázsolt / kiebrudalt királyfi” (fészek) 5. Család „tudom egyedül / nem lenne annyi pofázás / és mégis mintha kettesben / könnyebben telne az idő de / még így is fennáll a veszély hogy / véletlenül egyetértünk és akkor / mi lesz szerencsére / öten vagyunk” (család) 6. Matematika Kötelesség. Matematikai és Fizikai Lapok. Szöveges példák iszonya. Végeredmény. Bizonyítás-kényszer. Plusz-mínusz végtelen. Apám szomorúsága jut eszembe. Nem és nem ment nekem a számtan. Játéknak hittem, matektanár apám rávezetett arra, hogy véresen komoly ügyről van szó. Néha odaállt a hátam mögé és nézte, ahogy egy-egy feladvánnyal birkózom. Lassan-lassan a siker is eljött. Egyszer megveregette a vállam: – Ugye, te is örvendesz? – Hogyne, nagyon! – És minek, ha szabad kérdeznem? – Hogy szerencsésen túl vagyok rajta! Ma már tudom: valamiért azt remélte, hogy a megoldás folyamatában gyönyörködöm. Hogy sikerült megnyernie a matematikának. Ő akkor szomorúan nézett rám, én meg értetlenül vissza... 7. Költészet „aki verset ír sorsával feszül szembe / bort is mámort is azért kerget / reggeltől estig estétől reggelig / megbékélve mostoha helyzetével / a térdén a táskáján a tenyerén / képes asztalt avatni papirost / szerezve csak írni írni / mit számít már hogy látva látják / belékötnének megaláznák / belehajszolnák tulajdon végzetébe / aki verset ír egyet vár / mikor lesz vége vége / végre” (Ahol a verset írják) 8. Fotográfia Plátói szerelem. Meg nem valósított eszmény. Dokumentum. Emulzió. Örökké nyitott szem. Technika. Fotókör. Sötétkamra. Előre-naptár. Fotósok, méghozzá sokan. Nagyon sokan. Élők és holtak. Fotótanfolyam. Fotótábor. Fényképező fiaim: Attila és Péter. Mestereim: Pusztai Péter, Ádám Gyula. Fény. Olyan albumok, mint az Arcpoétika és a Székelyföldi vízkerekek nyomában (Ádám Gyula); Lélekőrző falvaim (Bálint Zsigmond); Címeremben fény és árnyék (Nagy P. Zoltán). És egy hamvába holt ígéret: Világteremtő képmutogatás (Ádám Gyula)... Meg egy naplójegyzet: „A nagy szobrász elhatározta, hogy legjobb munkáiról fotó őrzi majd a bizonylatot – ha művei elkallódnának. Megtanult fényképezni, szobrairól több felvételt készített és elküldte azokat legjobb barátainak, megőrzés végett. A sors fintora: a szobrok egy szálig megmaradtak, a képek nagy része elkallódott.” 9. Film Pókhálós, háborút túlélt diavetítőgép. Munkás-mozi. Reggeli matinék. Ifjú gárda. Valahol Európában. Grant kapitány gyermekei. Kétszer kettő néha öt. Gina Lollobrigida. Marina Vlady. Gérard Philipp. Stb. Ma: kedvenc időtöltés. DVD. Lejátszók. Fogyasztói rajongás egy modern művészet bűvkörében. 10. Zene „egykori hegedűmet hallom / kinek a kezén nyöszörög? / nem gyantázott az istenadta / minden húr csikorog zörög // miért is tettem le vonóját / tenyérbe simuló nyakát / hány kéz nyaggatta már azóta / szutyokkal lepett dobozát // míg enyém volt a zene szárnyalt / bennem de néki nem jutott / csak a sok-sok kényszerű nyüvés / kottához láncolt ritmusok // s hogy ma is nyúzzák s tűri békén / csoda hogy nem rokkant belé / hallom ahogy felsír rekedten: / miért nem lett egy istené” (Hegedűmet hallom...) 11. Magyar szó Büszkén írja az újság, hogy a Kászonok falvaiban három nyelven fogadja a jelzőtábla az arra utazókat, jelezvén azt, hogy az illető a Kászonokban jár. A három nyelv – ezt is a lapból olvasom – a magyar, a román és a – székely rovásírás! Ez testvérek között is csak két nyelv, a harmadik csak olyan, mint a díszmagyar: cifra, de csak magyarul hangzik... 12. (Romániai) Magyar Szó Az 1989 decembere utáni Romániai Magyar Szó – az Előre, az Ifjúmunkás után – maga volt a felszabadulás, a tobzódás a lehetőségekben, a visszafogott újságírói ambíciók azonnali kiélése. De az akkor hirtelen felvett iramot nem lehetett hosszú távon fenntartani. Sajnos a „megváltozott” társadalmi valóság is nagyon hamar kimutatta a foga fehérjét: a hatalom ezután is maga köré rendezi és rendeli a sajtót. Ezúttal gazdasági eszközökkel. 13. Grafomán Amatőr író vagyok. Ezt nehéz volt elfogadtatnom magammal, s talán csak most, kifelé tartván az időből, döbbenek rá, hogy ez csöppet sem dehonesztáló, épp csak nem mondom azt a fehérre, hogy fekete. És fordítva. Amatőr vagyok, mert igazából azért írok, hogy örömet szerezzek vele magamnak. Már rég azért írok csak, hogy írjak – megélhetési gondolatok nélkül. Ezt akár grafomániának is nevezhetnénk, de igazság szerint: a zenésznek állandóan zenélnie kell, az írónak pedig írnia. Végül is csak az eredmény számít. 14. Erőss Zsolt Emblematikus figurája egy embertípusnak, aki az élet–halál értelmezésében is példakép lehetne. Amikor a Himalájában nyoma veszett, ezt jegyeztem naplómba: „Nem keresik többé, nyakukon a monszun! Mindenki igyekszik le a Hegyről... Hányszor átélted már, Zsolt, a menekülést, s megtetted te is! Most te vagy az, aki maradsz...” 15. Márton Áron Apám nemzedéke. Az 1939-i püspökké szenteléskor apám fiatal katolikus tanárként a kolozsvári vasútállomás információs irodájában volt szolgálatos, útba igazítani az eseményre érkező távoli vendégeket, majd levelében a szemtanú bennfentességével, lelkes helyszíni közvetítést adott a történtekről Budapesten élő menyasszonyának, majdani édesanyámnak. 1940-ben a Püspök Úr erősítette meg apámat tanári katedráján a kolozsvári piaristáknál. Most meg én járok el naponta, tisztelettel, csíkszeredai szobra mellett... 16. Politika A politika? Minél jobban piszkálja az ember, annál inkább bűzlik. Így volt ez 1989 előtt, és így történt ez az úgynevezett rendszerváltás után is. Fiatalon még azt hittem, hogy az emberi élet menete, minősége közösségi szándékkal javítható, alakítható, s az emberek szüntelenül csak javulnak. Mint író, újságíró pedig önzetlenül és hosszú távon nevelem majd őket, rányitva szemüket a helyes útra... Sokáig áltattam magam azzal, hogy a körülöttem lévő látszat természetesen csal, s a nehézségek múltával lesz majd szőlő s lágy kenyér. De látván, hogy ezzel teljesen ellentétes úton száguldunk a katasztrófa felé, az alagút vége meg sehol, akkor valóban megijedtem és úgy éreztem, hogy elsodor a múlt idő. Nehezen tudtam elképzelni, hogy annak tüntessem fel magam, ami nem lehettem, mert az ember ugyanazzal a szájával nem fújhat egyszerre hideget is meg meleget. Ott, ahol összecsapnak a politikai indulatok, az embernek választania muszáj: ide vagy oda állni. Sajnos amerre csak látok, ma már mindkét oldal végzetesen bemocskolódott, elárulva a néma, jobbra vagy balra igazodó többség valódi érdekeit. Ennek a politizálásnak a piszkait, bár rajtam is csattannak, azoknak a nemzedékeknek kell elsöpörniük, akik tíz-húsz-harminc-ötven év múlva meghatározó tényezők lesznek e térségben. 17. Háború Két mozaik-könyvet állítottam össze a világháborúról, álljon itt két beszédes mozaik. 1. A Monarchia hadügyminisztériumának 1914. szeptember 4-i közleménye szerint alig kezdődött meg a nagy háború („Fel Belgrádra!”), máris elfogytak a hősöknek kijáró plecsnik. Minek okáért gyors utánrendelés eszközöltetik. Aztán eltelt néhány hosszú esztendő, s nemcsak hogy a belgrádi lózung nem jött be, ráadásul még Trianont is be kellett vállalni... Hősiességből és vereségekből mindig sikerült jól teljesítenünk! 2. A háborúról, a blokádba zárt, éhező leningrádiakról olvasok dokumentumregényt. 1941 telén kétgyerekes anya rója naplójába: „Gondolatban azt akartam, hogy a halál engem és a gyermekeimet egyszerre érjen utol, mivel attól féltem, ha például engem az utcán eltalál egy golyó és meghalok, akkor a gyermekeim keservesen sírnak és hívogatnak majd: – Anya, anya! – azután pedig éhen halnak a hideg szobában. Nyinocskám állandóan sírt, sokáig, keservesen sírt, sehogy sem tudott elaludni. Ez a jajveszékelésszerű sírás szinte megőrjített. Ilyenkor, hogy elaludjon, hagytam, hogy a véremet szívja... A mellemben régóta nem volt tej, meg aztán már mellem sem volt egyáltalán, szinte eltűnt. Ezért tűvel átszúrtam a karomat, kissé a könyököm fölött, és a kislányomat odafektettem a karomra. Ő csendesen szívta és elaludt. De az én szememre sokáig nem jött álom, számolni kezdtem, belezavarodtam. Eszembe jutott, amikor a Háború és békét olvastam, Pierre Bezuhov ott is ezerig számolt, hogy elaludjon. Én meg belezavarodtam, folyton arra gondoltam, hol szerezhetnék ennivalót. Állandóan úgy rémlett, hogy nagy kenyereket látok, vagy krumplit szedek a mezőn. Egész zsákra valót gyűjtök össze, de elvinni nem tudom...” Ilyen álomból csak úgy érdemes felébredni, ha tudjuk, hogy teli a kamránk. 18. Jelentések... Jó pár évvel a Jelentések magamról című könyvem megjelenése után, most már teljes bizonyossággal nemcsak hiszem, de tudom is: nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha megméretéskor netán könnyűnek találtatnak a vétkeim, és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden jelen van, amiről ez a könyv szól... De az is lehet, hogy a Jelentések... elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt... 19. Őszinteség A Jelentések... megjelenésével kapcsolatban annyiszor olvashattam méltatásként a szerző „őszinteség”-éről, hogy gyanút fogtam: nagy baj lehet a társadalomban, ha némi nyilvános őszinteség-morzsát is képes ennyire megünnepelni! 20. Végtelen „rejtsük el ruháink / merüljünk el a végtelenségben / csak az elején tűnik parttalannak / megszokod” (végtelen) Daczó Katalin