Átadták a Kriterion Koszorút Markó Béla költőnek szombat este a Csíki Moziban. A rangos elismeréssel a hetvenéves költő irodalmi tevékenységét díjazták, a Kriterion Alapítvány kuratóriuma szerint több évtizedes értékteremtő szépirodalmi munkásságáért, a romániai magyarság életében betöltött közösségi szerepvállalásáért kapta idén a költő a koszorút. A díjátadó előtt Markó Bélával az erdélyi magyar irodalomról, a költészeti és politikai szerepvállalásáról beszélgettünk. ‒ Műveiben folyton felbukkannak azok a kérdések, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hova megyünk, kikhez tartozunk. Tényleg ennyire nehéz feladat nekünk, erdélyi magyaroknak az identitáskeresés? ‒ Én azt gondolom, hogy az erdélyi identitás nehéz is, de szép is. Nehéz azért, mert évszázadok óta együtt élnek itt kultúrák, nyelvek, vallások, etnikumok, és az együttélés soha sem könnyű. Mindig konfliktussal jár, mindig feszültséget kelt, és nehéz így együtt élni. Ugyanakkor ez gazdagítja is kinek-kinek az identitását, hiszen módunk van betekinteni egy másik közösség életébe, módunk van eltanulni az értékeset a másik kultúrából. Sajátosan nehéz és szép kihívás ez. A költészet azonban elsősorban nem a kollektív gondokról szól, hanem általában létproblémákról, személyes dilemmákról, személyes válaszutakról, élet és halál kérdéséről. Ugyanakkor az is állandó keresés, ahogyan mi, egyének megszületünk és felnövünk egy bizonyos környezetben, örökséget hozunk magunkkal, amit átörökítettek ránk a körülöttünk levők, és egész életünkben keressük a magunk sajátos helyét és sajátos feladatát. Ez is identitáskeresés, mint ahogyan az erdélyi magyarok is keresik az identitásukat. Azt gondolom, hogy közösségként már nem az a dilemmánk, hogy meg tudunk-e maradni magyarként ‒ hiszen legfeljebb elmegyünk innen, és akkor megőrizhetjük a magyarságunkat ‒, de nekünk a szülőföldünkön kellene boldogulni, tehát az erdélyiségünket is meg kell tartanunk, nem csak a magyarságunkat. Szerintem ez visszahallható a verseimben is, mert egyébként, amikor nem verset írtam, hanem politizáltam, akkor is ez nekem sajátos politikai felelősség volt, ami nem ideológiákról szólt, hanem az identitásvédelem felvállalása volt. ‒ Eszerint mi lenne az erdélyi magyar költő feladata? ‒ Nem hiszem, hogy feladatot kellene adni a költőnek, a művésznek, hiszen ki-ki maga keresi meg a feladatát, hogy mit szeretne kifejezni. Azt gondolom, hogy az erdélyi alkotó ‒ azért fogalmazok így, mert ez nemcsak a költőre vagy az íróra vonatkozik, hanem a művészre és általában az értelmiségiekre is ‒ akkor tud igazán érvényesülni és sajátosan alkotni, ha a maga erdélyiségét nem letagadja, hanem azt vállalja és meg is próbálja azt valamilyen módon kifejezni. Nem erről kell szólnia az alkotásnak, de ezáltal tudunk eredetit felmutatni, tehát ez is hozzátartozik. Emberek vagyunk, és ugyanúgy magyarok vagyunk Kolozsváron, Budapesten, Szombathelyen, mint Csíkszeredában. Kinek-kinek még van egyfajta sajátossága, a miénk az erdélyiség. Ez nem teher, hanem érték, amit hozzá tudunk adni az alkotásainkhoz. ‒ Önnek pontosan mit jelent az erdélyiség, az erdélyisége? ‒ Amikor ezt erőnek erejével ránk akarták kényszeríteni, akkor már én is szabadulni akartam ettől. A diktatúrában le akartak minket szakítani a magyar nemzet egészéről. Akkor is, amikor voltak magyar intézmények, színházak, újságok és folyóiratok, akkor is külön romániai magyar irodalomról beszéltek, és ezt valamiképpen el akarták választani a magyar irodalom egészétől. Nekünk a célunk éppen az volt, hogy egységes magyar irodalomban gondolkozzunk, mert a hatalom akarata az volt, hogy minket lassan elkülönítsenek a magyar nemzet egészétől. Nyolcvankilenc után éppen ezért mindannyian annak örültünk, hogy nincs jelző mellettünk, hogy végre nem úgy beszélnek rólunk, mint erdélyi magyar író, hanem végre magyar írók és költők lehettünk. Ez most is fontos, de amióta már nincs hatalmi kényszer, azóta számomra ismét fontos az, hogy nemcsak magyar költő vagyok, hanem erdélyi magyar költő. Jogos a kérdés, hogy ennek tulajdonképpen mi a tartalma. Azt gondolom, hogy miközben rendkívül egységes a nyelvünk ‒ persze vannak nyelvjárási különbségek, de alapvetően a csíki magyar akadály nélkül megérteti magát a Zala megyei magyarral ‒ és a kultúránk is, mi hozunk magunkkal másfajta történelmet is. Erdélynek nemcsak most van külön státusza, hanem Erdély a történelem folyamán nagyon hosszú ideig külön ország volt. Ugyanakkor a toleranciának és az intoleranciának is nagyon érdekes hagyománya van itt, mert meg kellett találni az együttélésnek a módozatait. Kulturális, etnikai és vallási toleranciára gondolok. Nem véletlen, hogy a világon először mondták ki a tordai országgyűlésen a vallásszabadságot, mert ez szükségszerűség volt itt Erdélyben. Az, hogy több különböző etnikum élt egymás mellett, mindig sajátos megoldásokat kívánt. Azt hiszem, hogy éppen ezért mi egyszerre vagyunk toleránsabbak és intoleránsabbak, mint mások. Ez a hagyomány, ez a történelem másfajta mentalitást ad nekünk, és ezt nevezném én erdélyiségnek. ‒ Milyennek látja ma az erdélyi magyar irodalmat a rendszerváltás előtti időkhöz képest? ‒ Másképpen értelmeztük az irodalom szerepét, mert a rendszerváltás előtt az itteni közösségnek nem voltak saját politikusai, nem volt olyan értelmisége, amelynek módja lett volna kimondania a közösség fájdalmát, törekvését, szándékait. Ennek következtében az írók is úgy érezték, hogy az irodalom eszközeivel mindennek hangot kell adni, és hangot is lehetett adni, mert az irodalom metaforákban beszél, tehát kevésbé tetten érhető az, ha valaki megfogalmazza a rendszer kritikáját. Ennek következtében egyfajta többletszerepe volt az irodalomnak, nyolcvankilenc után viszont már nem volt ilyen formában szükség az irodalomra. Ettől még erdélyi lehet az irodalom, hiszen ha valaki beleolvas egy erdélyi regénybe ‒ akkor is, ha ezt Magyarországon élő erdélyi író írja ‒, akkor is látható, hogy a nevek magyarok, románok, a sorsok, életek hogyan kavarognak és keverednek. Ezt csak itt lehet megfogalmazni. ‒ Költőként, íróként és politikusként is tevékenykedett. Van-e ellentmondás a két szakma között? Megengedhet magának olyasmit a költő, amit a politikus nem? És fordítva? ‒ Fordítva kevésbé, de a költő sok mindent megengedhet magának, amit a politikus nem. Sőt, a költőnek kötelessége másképpen beszélni, mint a politikusnak. A politika közösségi alávetettség, akkor is, ha valaki vezető, mert akkor is a közösségnek az akaratát képviseli, akkor is közös döntéseket kell kialakítania és azokat képviselnie. Ennek következtében másképpen fogalmaz a politikus, időnként másképpen is gondolkozik. A költőnek a halála, hogyha nem próbál eredeti és személyes lenni, ha nem próbál olyasmit mondani, amit mások még nem mondtak. Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban meghökkentőnek kell lenni, de úgy kell fogalmazni, olyan képeket kell felmutatni, amit mások még nem tettek meg. A politikusnak nem ez a feladata, ott egészen más a kihívás. Én voltam politikus és vagyok költő, és azelőtt is, mielőtt politikus voltam, sokat írtam és sok könyvem jelent meg. Egyszerre a kettőt egyidejűleg nem lehet művelni, és ennek sok oka van. Egyrészt a politika teljes elkötelezettséget kíván, az nem egyfajta nyolcórás munka, amit elvégzünk, hazamegyünk, és utána verset írunk. Aki politikus, annak akként kell gondolkoznia és élnie, de ez nem jelenti azt, hogy nem árt néha kibújni ebből a ruhából, sőt. A költő nem a mások szemével nézi a valóságot, hanem a sajátjával. Ez nagy különbség. ‒ A kettő és feledik Forrás-nemzedék tagjaként kezdte irodalmi pályafutását, azóta eltelt pár év. Hogyan látta akkor a költői szerepet, és hogyan látja most? ‒ Tulajdonképpen a harmadik Forrás-nemzedékhez tartoznék, de valamivel hamarabb indultam, ezért rólam, Balla Zsófiáról és még egy-két költőről, íróról szokták mondani, hogy a kettő és feledik Forrás-nemzedék vagyunk. Akkor nagyon erős volt bennünk a költészet megújításának és ezzel együtt valamilyen társadalmi változásnak az igénye, és én ma sem érzem úgy, hogy nem kellene mindennap keresnem az új formát, az új kifejezési módot és az új mondanivalót. Ilyen szempontból máig sem nyugodtam meg a költészetben. ‒ Mit szólt, amikor értesült arról, hogy Ön kapja a Kriterion Koszorút? ‒ Nagyon örültem, mert számomra egy nagyon fontos és példaadó erdélyi személyiségnek a nevéhez kötődik ez a díj. Domokos Gézáról van szó, akinek az intézményépítő, intézményfenntartó szerepe maradandó és példaértékű mindannyiunk számára.

Péter Ágnes