A székelyföldi társadalomról folytatott beszélgetéssorozatunkban szó esett a térség gazdaságát megalapozó agráriumról, a családmodellről, a társadalom és az iskola viszonyának alakulásáról, a térség városairól, a fiatalok és a munkaerőpiac viszonyáról. Folytatásként a közösségi gazdálkodásról beszél dr. Biró A. Zoltán professzor, társadalomkutató, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett felmérések adatainak tükrében. [caption id="attachment_91720" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Évek óta sok szó esik arról, hogy a gazdálkodóknak társulniuk kellene, szövetkezeteket kell létrehozni termelési, értékesítési célból. A folyamat azonban lassú, akadozik. Mit mondhat erről a társadalomkutató: illúzió vagy valós lehetőség? Tartózkodás az újtól, a lehetőségek fel nem ismerése, vagy valami mélyebb társadalmi ok is van a késlekedés hátterében? – Valóban sokféle álláspont megfogalmazódik ezzel kapcsolatban, egyfelől türelmetlenség, szemrehányás, hogy „az emberek miért nem ismerik fel, hogy ez a járható út…”, másfelől a kétely, a bizonytalanság kap hangot. A székelyföldi térségben a „közösen vagy nem közösen” valóban fontos kérdés. Külső és belső tényezők is vannak, némelyek korlátozó, mások támogató jellegűek. Általában minden hozzászóló csak egy szempontot hangsúlyoz. Érdemes azonban körüljárni a kérdést. Erről a témáról nem a számadatok kínálnak információkat, sokkal inkább az esetelemzések, az interjúk, a vélemények összegyűjtése és feldolgozása nyújt szakmai ismeretet. A gazdálkodás közösségi formáiról (társasok, szövetkezetek, közbirtokosságok, egyesületek és mások) szinte mindenkinek van véleménye. – Kezdjük a külső tényezőkkel… – Két fontos kiindulópont van. Az egyik: a vidéki térségek felértékelődtek, és ez a folyamat folytatódik. Ezt a témát korábbi interjúban is érintettük. A másik: Európa vidéki térségeiben nagyon sok példa van a közösségi jellegű gazdálkodásra: szövetkezeti formák, termelési társulások, értékesítési hálózatok, szociális gazdaság, vagyonközösségi formák stb. Mivel mi is vidék vagyunk és máshol látható a sok sikeres példa, magától értetődőnek látszik, hogy ezeket a székelyföldi térségben is át kell venni, utánozni kell, ez a járható út. Külső ösztönzés tehát van, és nem is kicsi. Lassan megjelenik a kormányzati jellegű ösztönzés, sőt az ilyen kezdeményezésekre irányuló anyagi támogatás is. – Milyen szerepük van a belső tényezőknek? Van a térségi társadalom működésében valami, ami akadályozza a közösségi gazdálkodás jó példáinak átvételét, vagy a régi közösségi gazdálkodási módok felújítását? – Ebben a térségben valóban működtek sok évtizeddel korábban is sikeres közösségi gazdálkodási formák, például a faluhatár használatában, a legelőgazdálkodásban, az erdőgazdálkodásban. Ami azonban a világ vidéki térségeiben napjainkban sikeres, az nem azonos azzal, ami ebben a térségben korábban működött. A neve lehet azonos (pl. szövetkezet, közösségi föld- vagy erdőtulajdon), de más a tartalom. Az sem mellékes tény, hogy külső, sikeres modelleket átvenni, vagy saját régi formákat felújítani két különböző feladat, a kettőt összekapcsolni még nehezebb. – Haladjunk sorjában. Miért ennyire fontos a közösségi gazdálkodás kérdésköre? – Vidéki térség vagyunk, ez a kiindulópont. Előny ez vagy hátrány? Szokás csak a hátrányokat sorolni. Van viszont előnye is bőven. Az urbánus/ipari térségeket általában az intézmények, a gazdaság, a piac, a változási igény uralja. A vidéki térséget ezzel szemben az emberi kapcsolatok! A vidéki térségben élő emberek szoros kapcsolatokat ápolnak olyanokkal is, akikhez nem fűzi intézményes kapcsolat, gazdasági érdek, piaci partnerség, anyagi vagy munkahelyi függőség. Vidéki térségekben az emberek közösségekben élnek, ami azt jelenti, hogy közösségi szabályok, értékelési, gondolkodási, cselekvési rutinok vannak, amelyekhez az adott közösséghez tartozók részben vagy egészében igazodnak. A székelyföldi régió tipikusan ilyen vidéki világ, az életforma meghatározó közösségi kerete a település – a lokális közösség és a helyi közösségi identitás. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy szeretik egymást és mindenáron együtt akarnak működni, hanem azt, hogy majdnem mindent tudnak egymásról, és a közösségi tudásba való belehelyezkedés sok tekintetben meghatározza az egyéni, családi döntéseket, viselkedéseket, az egyéni vagy családi magatartások formáját, az értékelést. Ez a közösségi forma olyan keret, amely lehetőséget ad a közösségi gazdálkodási formák kialakulására. – A közösségi gazdálkodási forma több évtizeddel korában is működött. Az akkor kialakult közösségi gazdálkodási formák mások voltak, mint a maiak? A közbirtokosságok például gondolhatják, hogy ma is úgy működnek, mint korábban? – Nagyon jelentős különbség van a korábbi formák és a ma lehetséges működési formák között. Ha ezt a különbséget nem ismerjük fel és nem vesszük tudomásul, akkor a mai formák továbbéltetésével, vagy a most szervezés alatt álló kezdeményezések eredményességével gondok lehetnek. A kulcskérdés mindkét esetben az, hogy a közösségi gazdálkodási formának mi a szerepe a család működésében? A régi formák jellemzője az, hogy a közösségi legelőgazdálkodás, állattartás, erdőgazdálkodás stb. bele volt épülve a családi háztartás működésébe, annak szükséges részét képezte. A közösségi gazdálkodást ebben a térségben nem a racionális érdek vagy a gazdasági haszonszerzés elve mozgatja, hanem a természeti erőforrások hasznosításának olyan ökonómiai rendje, amely a kockázat minimalizálása mellett a túlélést (nem a növekedést!), a családi életvezetés biztonságos fenntartását lehetővé teszi. Ebben a modellben, ha valaki valamennyi közbirtokossági tulajdonjoggal rendelkezett, akkor egészen bizonyosan számíthatott arra, hogy házépítés esetén a jog által lefedett gazdasági érték a családi vagyonszerkezetbe beleilleszthető lesz, ez esetben például épületfa formájában. A közösségi vagyon és a családi vagyonszerkezet között tervezhető, kiszámítható transzferlehetőség van, és ez a családi modell fenntartásában szükséges, alapszintű szerkezeti elem. Ezért van az, hogy ebben a régi modellben a tulajdonos azonosult a közösségi vagyonnal, mert a közösségi vagyon és a családi életvezetés strukturális kapcsolatban, fogaskerékszerű együttműködésben volt egymással. A közösségi vagyon léte, működése egyik létfeltétele volt a családi modellnek. – Ez a kapcsolat működik ma másként? – Igen, itt van a legfontosabb különbség a régi és a mai modellek között. Ma is van tulajdonjog, elvárás is van a családok részéről, hogy évente rendszeresen kapjanak ezért valamit. De amit kapnak, az már nem szükséges alapfeltétele a család működésének, hanem pluszjövedelem, még pontosabban járadék. Olyasmi, mint a bankba betett pénz utáni kamat. Valamennyi jövedelmet termel – ami jól jön a család számára–, de a tulajdonosoknak, kisbefektetőknek nincsen beleszólásuk abba, hogy miként működik a közösségi vagyon, nem is nagyon azonosulnak a közösségi vagyonnal, egyetlen fontos dolog számukra a járadék mértéke. Egyébként ez a gondolkodás működteti a földalapú támogatásokhoz való viszonyulást, a szociális és egyéb támogatások igénybevételét is. A járadék „jár”, mert „részes vagyok”, de nem cselekvő résztulajdonos. – És akkor mi a helyzet szövetkezeti formákkal? – A szövetkezeti kezdeményezések a térségben még újak, kevés a tapasztalat, egyelőre az a fő elv, hogy pénzügyi szempontból legyenek fenntarthatók. A máshol működő közösségi gazdálkodási formák fontos – gyakorlatilag kizárólagos – jellemzője a tagság magas fokú integrációja. Aki szövetkezeti hálózatban olajbogyót termel, az a munkafolyamat tartalma és szervezése, az alkalmazott technológiák és eszközök, a beszerzések, az innováció, az értékesítési módozatok stb. tekintetében gyakorlatilag teljes mértékben átáll a kialakított közösségi modellre, a gyakorlatban és mentálisan azonosul vele. Ilyen integráció nélkül a modell nem sikeres. Ami térségünkben ez egyelőre teljesen másként van. Nagyon leegyszerűsítve: „Vigyék el a tejet, fizessék ki minél jobb áron, és egyéb közöm nincsen az egészhez.” A közösségi gazdálkodás csak formai szinten közös, a résztvevők csak fél vagy negyed lábbal vannak benne a szerkezetben. A közös szerkezettől való függésük minimális, a közösségi szerkezettel való azonosulás mértéke értelemszerűen alacsony. Megélhetésük, tevékenységük nagyobb része máshol, másként, más elvek és kritériumok mentén zajlik. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a közösségi gazdálkodási forma anyagi erőforrást hasznosít, társadalmi erőforrást nem. A közösségi erőforrások halmaza (ami ebben a térségben nagyobb is lehet, mint a gazdasági erőforrás) nem épül bele a rendszerbe, ezért ha szigorodik a piac, elromlik a gépsor, felmond a sajtmester, egy nagyobbat téved a menedzsment, akkor a rendszer leáll, vagy újabb anyagi támogatást kell belepumpálni. A régi rendszerek esetében nem kellett ilyen váratlan eseményektől félni, mert az anyagi tőke mellett ott volt a nagyobb mértékű, rugalmas társadalmi tőke, ami egyrészt keretet szabott a gazdasági vagyon működésének, másrészt szükség esetén mozgósítani lehetett. – És akkor a mai esélyek… – Amivel az emberek nem azonosulnak, az nem közösségi termék. Lehet annak nevezni, de ez csak marketingfogás, nem társadalomépítés. Legyen szó erdőtulajdonról, szövetkezetről, faluünnepről, futballcsapatról. Társadalmi-gazdasági vagyonokat létre lehet hozni és lehet működtetni tisztán gazdasági beruházásokkal is, de létre lehet hozni a közösségi vagyon és a közösségi részvétel – társadalmi tőke – kombinációjával is. A vidéki térség különleges nagy előnye, hogy erre a második formára szinte korlátlan lehetőséget kínál, mert a társadalmi tőke mértéke magas. Lokális léptékben, de kistáji léptékben is egészen bizonyosan magas. Ez azt jelenti, hogy a helyi adottságokkal nagyon jelentős külső befektető nélkül is lehet kezdeni valamit. A vidéki térségek legnagyobb értéke nem a táj, nem a nyersanyag, nem a helyi termék, hanem az a társadalmi tőke, amelyre alapozva ezeket az értékeket a vidéken élők érdekében működtetni lehet. Felismerés és hasznosítási mód kérdése, hogy a térségben milyen fenntartható közösségi vagyongazdálkodások alakíthatók ki. Szövetkezetek, társasok, termelést célzó egyesületek, értékesítési láncok, szociális gazdaságok… Egyelőre ebben a térségben a megnevezések átvételénél és a keretek kialakításánál tartunk. Tulajdonképpen a közbirtokosságok is itt tartanak – ha el nem indultak a piaci szabályok útján –, bár itt nem átvételről, hanem a régi modell felújítási kísérletéről van szó. – Milyen irányba alakulhat ez a folyamat? – Külső és belső késztetések hatására egyre több kezdeményezés van, és ez mindenképpen jó dolog. Bizonyára lesznek majd olyan kezdeményezések is, ahol a létrehozók fölismerik, hogy be kell ruházni a résztvevőknek a közösségi szerkezettel való azonosulásába, a társadalmi tőke hasznosulásába is. Egyelőre a járadékelv mozgatja a közösségi formákban való részvételt. Mivel a járadék nem magas, ezért a közösségi formával való azonosulás mértéke is alacsony. Az alacsony azonosulási szint pedig nem termelhet magas járadékot. Ez az úgynevezett ördögi kör, ami az azonosulási módokba való beruházás nélkül nem törik meg. Sarány István