borús égbolt
enyhe havazás
Korszakhatár
Naponta találkozom olyan újdonságokkal, amelyeket nem értek. És ezek az „újságok” nem a kinti, nem a hétköznapi világban jelentkeznek, nem olyan dolgok, amelyekkel a fizikai valóságban találkozunk, hanem valahol a kibertérben.
Minap láttam egy kisfilmet, amely egy gyorsfutár mindennapjairól szólt. A fiatalembernek, aki egyébként nagyon szimpatikusnak, okosnak, rugalmasnak, intelligensnek tűnt már első látásra, az volt a munkája, hogy kis furgonján különböző csomagokat, leveleket, számlákat, bizonylatokat kellett elvinnie egy nagyváros különböző pontjaira. Népszerű foglalkozás, hiszen naponta rendelünk mi magunk is különböző tárgyakat vagy szolgáltatásokat, és ehhez használjuk az ilyenfajta lehetőségeket. Megbízhatók ezek a cégek. És az ágazat itt is exponenciálisan fejlődik a „vedd és vidd” lázas jelenidejében.
Sok túlképzett ismerősöm van, aki ennek ellenére hagy csapot-papot, bölcsészettudományt, reáliákat, géptant, ősök sírját, kacagányt, rollert, miegymást, és fapadoson elrepül valahová a fogyasztói társadalom csimborasszójára, nyilvánvaló kánaánba, hogy ilyen futárszolgálatoknál vagy azok logisztikai központjaiban jusson munkához és kiemelt bérezéshez. Látni-hallani sikertörténetekről. És sikerek nullájáról. Az az érzés támad bennünk, hogy e szektor hasonlít „Pennsylvania gyilkos levegőjű” bányáihoz. Az is lehet, hogy ma ez az…
De térjünk vissza a fiúhoz, akit a képernyőn láttam. Néha késett néhány percet. A kliens azonnal szóvá tette, hogy ez kétszáznegyven másodperc. Egy másik helyen, ahol felhőkarcoló sokadik emeletére kellett feljutnia, nyolc kemény perccel a megszabott határpillanat után ért be a vállalkozás recepciósához. Meg vissza is későn jutott a cége telephelyére. A főnöke felrótta neki az aznap összegyűjtött 41 perces késést, időveszteséget, amelyet abszolvált ugyan, de mind a 33 küldeményt célba juttatta. Az időméréshez is van szoftver. Abból adódott volna az elvárt precizitás, hogy a szolgáltató diszpécsere és a kliens között wifi, vagy valami más néven futó kapcsolat élt, amely okostelefonon jelezte, hogy a futárnak pontban hánykor kell egy-egy helyszínre megérkeznie.
Csak optimális időintervallumokkal számolt a gép és a főnök. A srác azonban egyik alkalommal átsegített egy idős járókelőt a zebrán. Láttam azt is, hogy virágot vitt egy irodista lánynak, aki fanyalgott, hogy ez ma már túlhaladott gesztus. Inkább elektronikusan – rebegte –, hiszen az olyan egyszerű. Nem hervad el. És nagyszerű. Hősünk erre megkérdezte, hogy járt-e mostanában a szülőfalujában? Ajkát biggyesztve, unottan simított egyet a telefonja képernyőjén a nagylány. És felbukkant az isten háta mögötti táj – talán a szomszédos megyében –: konyhakert, tyúkudvar, muskátlik az ablakban, békésen heverésző sárga-barna foltos kutya.
– Minek? Bármikor odalátok. És kommunikálhatok az otthoniakkal! – hadarta gyorsan és hangsúlytalanul, ahogy Vlagyivosztoktól Lisszabonig beszélnek ifjú véreink, magyarul, oroszul, románul, s bármely világnyelven is.
Hősünk, a futár kissé elszomorodva somfordált ki az ajtón, és továbbhajtott a mini-masinán. A főnöke úgy bocsátotta el emberünket este, hogy jobban figyeljen máskor, ha meg kívánja tartani a munkáját. – Mert benne vagy a rendszerben. És minden nyilvános. Látunk, bármerre járj! – Nem válaszolt semmit, csendesen elköszönt. Mindez már bő fél órával a munkaidő lejárta után történt, magánidőben – nyilván –, hiszen a cég aktív ideje kiértékelésre nem pocsékolható.
Távolodóban a fiatalember kikapcsolta a telefonját, majd mélyen a zsebére vágta… Nem értettem pontosan a gesztust. Csak arra gondoltam, hogy amennyiben leteszi a szolgálati mobilt, vajon van-e neki másik? Hiszen saját szám, saját elérhetőség nélkül senkik vagyunk.
Már működik a mesterséges intelligencia. A kommunikációs hálózatok testesítik meg a virtuális térben. Magunk hoztuk létre, s uralkodik rajtunk. Az élet valóságos mozijában.
Simó Márton
