A betegség eredetére tehát nincs egyértelmű válasz, de tény, hogy a harmonikus családi környezet mindig védelmet jelent – a skizofréniával, de mással szemben is! Akár úgy, hogy elhárítja a megjelenését, akár azzal, hogy a megjelent betegség könnyebb lefolyását, hosszú nyugalmi időszakokat tesz lehetővé (természetesen a gyógyszeres kezeléssel együtt). Ez részleges válasz egyben a másik nagy kérdésre, ami a skizofréniával – de a többi krónikus (tartós) nagy elmebetegséggel kapcsolatban is – felmerül: hogyan viselkedjen a környezet a beteggel? Mert kevés kivételtől eltekintve – amikor már van elmebeteg a családban vagy egy eleve deviáns családban születnek – a beteggel való bánásmód és az együttélés lehetőségei igen sok kérdést vetnek fel. A közvetlen környezet első reakciója rendszerint az ijedtség, a kétségbeesés, ritkábban a remény, hogy elmúlik, meggyógyul. Gyakran társul ezekhez önvád – hátha szülőként, esetleg testvérként valamit rosszul csinált – és/vagy félelem, hogy mi lesz ezután? Mi lesz az álmokkal, a tervekkel, amiket a gyermekük, ritkábban a társuk jövőjéről szőttek, mit lehet majd megvalósítani ezekből, ha egyáltalán meg lehet bármit is. Mit bír meg a beteg és mit nem? Tény, hogy nem könnyű együtt élni egy súlyos elmebeteggel (mert önmagában is nehéz az együttélés!). Gyakran nem hajlandó gyógyszert szedni, aminek következményei szinte beláthatatlanok és a betegség bizonyos formáinál ez agresszióhoz, esetleg öngyilkossághoz is vezethet. De a világtól való teljes elzárkózásban is megnyilvánulhat. A kórkép lényegéhez tartozik, hogy a beteg még remissziós (tünetmentes) állapotában is igen csekély alkalmazkodóképességgel bír: saját világába zárt, merev, rendszerint kialakult szokásokkal, amikről nem hajlandó sem lemondani, sem változtatni rajtuk. Leginkább csak azzal foglalkozik, ami neki jólesik, elhanyagolhatja a tisztálkodást vagy eltúlozhatja azt, sokszor semmiben sem vesz részt, semmilyen feladatot nem vállal, mert a nagy művén dolgozik, vagy „csak úgy”. Persze ismerünk olyan eseteket is, amikor a család felháborodott, mert a gyerek képes volt megbetegedni – ezt valamiféle személyes sértésnek vették a felmenők, hálátlanságnak a gyerek részéről, akinek mindent megadtak. És olyan betegeket is, akik teljes életet élnek: családot alapítottak, dolgoznak, kisebb-nagyobb visszaesésekkel tartalmas, szép életük van. Minden ilyen teljes életben ott van a társ, a szülők, a testvérek és még ki tudja kiknek a segítsége, szeretete, végtelen türelme és megértése, ez a kevéssé ismert hősiesség. Albert Ildikó