A pszichopata tehát hajlamos és képes önmagát szimpatikusnak, nagyon is erényesnek, ha kell, a törvény és erkölcs bajnokának festeni, legalábbis a szavak szintjén, amelyekkel legtöbbször igen jól bánik, miközben mindennek nincs valós alapja, sőt, igazából igen sekélyes, rideg, lelkiismertelen és ezért gátlástalan egyén, aki nem tart tettei következményeitől, és sikeresen manipulálja a vele kapcsolatba kerülőket. Illetve igen jó érzékkel felismeri és elkerüli azokat, akiket nem tud a hatása alá vonni. A személyiségzavarok mélyén mindig megtaláljuk az erős énközpontúságot és a merevséget. Az előbbire többé-kevésbé mindannyian hajlamosak vagyunk, hisz leginkább saját elképzeléseinket és önmagunkat ismerjük, ezért nyilván ebből indulunk ki, ám az érett személyiség képes ezt jócskán meghaladni. A pszichopata esetében épp arról van szó, hogy csak a saját világát – vágyait, céljait, elvárásait – ismeri és tartja a legfontosabbnak, azaz végtelenül önző, és csak a saját igazságait ismeri és ismeri el. Ezért van a már említett empátiára való képtelensége és kíméletlensége. Ezt szokták narcisztikus vonásnak, illetve személyiségnek nevezni, a szerint, hogy mennyire nyomja rá bélyegét az egyénre. A merevség a tulajdonságainak, magatartásainak a megváltoztathatatlanságára utalnak, és ez magyarázza azt az érdekes és eléggé érthetetlennek(?) tűnő jelenséget, hogy saját hibáiból sem tanul. A pszichopata legtöbbször megbízhatatlan. Mert könnyen bánik a szavakkal, ezért az ígéretekkel is. Mint ahogyan hajlamos saját lehetőségeiről is eltúlzott képet festeni, egyrészt, mert eleve sokkal szebb színben látja saját magát a valóságosnál, másrészt, mert erre ösztönzi egocentrizmusa. Az egészet segíti és elmélyíti, de az is lehet, hogy az egésznek okozója, a nem túl erős realitásérzéke és az ebből fakadó vagy ezzel együtt járó (már említett) felületessége. Igazándiból nem is érdekli a valóság, megelégszik a saját valóságról alkotott képével, amely bizony felületes, és ezért igen hézagos mindenféle ismerete: a magáról, másokról, helyzetekről alkotott képe. Mindezt tetézi a gyenge felismerési és belátási képességük, annak a bizonyos aha-momentumnak a hiánya, ami nekünk olyan gyakran és sokat segít a mindennapokban, hisz néha elég egy mondat, egy kulcsszó, hogy hirtelen megvilágosodjon az elménk. De hát ez nem mindenkinél működik, mert a jelenségnek természetesen köze van az intelligenciához. Minél értelmesebb valaki, annál könnyebben jön rá összefüggésekre, ismer fel helyzeteket, lát át mögöttes értelmeket. folytatjuk Albert Ildikó