A Gyulafehérvári Caritas harmincadik születésnapjára riportkötet jelent meg: 200 oldalon, harminckét írásban érzékelteti a szeretetszolgálat színességét, a munkatársak mindennapjait, az ellátottak küszködéseit, örömeit. A kiadványt több helyen bemutatják a helyi egyházközségek meghívására. Harmincéves a Gyula­fehér­vári Caritas, fennállásának három évtizede alatt széles körű szociális tevékenységet fejtett ki. Az évfordulóra megjelent kiadvány jubileumi, így az interjúk alanyai a Caritas eddigi vezetői. Az ő gondolataik a választók és összekötők a kisemberek történetei között. Így születéstől az öregkorig szövődnek egymásba a históriák: világra jön a kisgyerek koraszülöttként vagy éppen különleges bánásmódot igénylőként, és megszólal Ft. Vencser László, az első igazgató atyai javaslattal, hogy a „gyermeke” törekedjen a lelkét megtartani. A következő tömbben súlyos, gyakran ítélkezést kiváltó problémákat hoz felszínre a kötet: amikor gyermeket vár a gyermek; amikor a szervezet ausztrál munkatársa megpróbálja a kirekesztettek önbizalmát erősíteni; amikor kisebbség és közösség próbál közeledni Zetelakán, vagy amikor a budvári Szász Emil közli: akiket lenézünk, nem kérték az életet, nem tehetnek arról, hogy vannak. És itt, ekkor azt mondja a második Caritas-igazgató, Ft. Szász János: Álljon meg, aki nem tud szeretettel elindulni! Aztán sérültségek arcai jönnek: két önkéntes, aki hátrányosként indult, és értékes munkatársa lett a szervezetnek lett, munkatársak, akik sérült gyerekekkel dolgoznak, mások, akik a szenvedélybetegek mellett tudnak kiállni, vagy éppen azt vállalják, hogy a daganatos betegeket támogatják. Hogy néznek rám, hogy nézek én magamra, és milyennek lát engem Isten? – ezekre a kérdésekre válaszol a szociális ágazat jelenlegi igazgatója, Ludescher László Isten ujjába kapaszkodva. Új fejezet kezdődik a sorsfordító irodával, a Caritas-iskolával, és olyan történetekkel, mint a vásárhelyi beteggondozó-szuperhős, az egykori gondozott, aki lelkigondozást vállal, a pálfalvi falugondnok, a hévízi simogatóasszony vagy a tölgyesi otthoni beteggondozók, akikről tudják a helybéliek, hogy jók, és jönnek az öregekhez. Közvetlenséghez kell a közelség – itt mondja Péter György, a szociomedikális ágazat igazgatója, és a vezető mellett megjelenik a magánszemély, aki a pápát várta, miközben édesapját temette. A gyimesi kopogtatók, a diódi gyermekotthon, a háromkúti Cari­tas-je­lenlét, a berecki adománygyűjtés után Sajgó Balázs lelki igazgató szól arról, miért jó neki caritasosnak lenni azok között, akik lelkek tudnak lenni a világban. Utána idősotthonos történetek következnek, hogy a kötet elejétől a végéig kerek legyen az élet. Beszél a szólni nem tudó Tamás bácsi, a védett otthon lakói, a hajléktalan, aki a Szent Lu­kács idősotthonba került, a besenyői tükörgyári munkás, és egy hajdani néptáncoktató zárja a sort, aki már csak az öregotthonban koreografálhat. És akkor itt mondja Márton András, a jelenlegi Caritas-igazgató, hogy nem kell megállni, lendüljünk bele a táncba! Az igazgató fohásszal zárja a kötetet, amelyben benne van a jövőtervezés is, a jókívánság, hogy az embernek, ha bajban van, ha támaszra szorul, mindig legyen embere. Emberes történeteket kínálunk ebben a riportkötetben, mely lehet gyógyír a magányban, remény a jövőben, hit a Bethesda-fürdő és szeretetszolgálat gyógyító erejében.