A KALOT Egyesület által működtetett Olvasóklubbal együttműködve havonta egy alkalommal egy-egy szépirodalmi művet ajánlunk olvasóink figyelmébe. A klub tagjai többnyire kortárs magyar és világirodalmi műveket olvasnak és vitatnak meg szakértők vezetésével. Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényét Orbán Zsuzsa mutatja be. Ez az a regény, amit szeretek időről időre újraolvasni. Nem feltétlenül a története miatt, bár az is érdekes. A mondatok tetszenek benne. Az ötszáz oldalnyi szöveg mondataiban jó elveszni. A szinte rituális újraolvasások során még olyan nem volt, hogy ne találjak új szövegrészleteket, történetfoszlányokat. Úgy gondolom, nem véletlenül van ez így. Teszek egy bátor kijelentést: ez egy történelmi regény, 1541 és 1686, az ország három részre szakadása és Buda visszafoglalása között játszódik. Kérdés azonban, hogy tényleg ez-e a helyesen meghatározott időkerete a regénynek. Mert ebben a történetben e két dátumon kívül minden megnyugtató fogódzó hiányzik, ami az idő múlását illeti. És nemcsak. A cselekmény nem lineáris, az elbeszélő, úgy tűnik, szándékosan mozaikosítja a történetet. A térszerkezettel sincs könnyebb dolgunk. Budán, Szegeden, Havasalföld határán, Váradon, Konstantinápolyban, Bécsben, Belgrádban és sorolhatnám még a helyszíneket, hogy hol játszódik a történet. Vagy inkább történetek, hiszen az egyes jelenetek szinte különálló novellákként működnek a regény világán belül. Az egyetlen biztos pont ebben a kaotikus tér-időben a könnymutatványosok szekere. Amikor már elvesznénk a szereplők, helyszínek vagy idősíkok között, mindig föltűnik a ponyvás szekér és az öt könnymutatványos. Jelenlétük azonban pont olyan illékony és nyugtalanító, mint a megnevezésük, vagy akár kilétük, hiszen mindig a távolban tűnnek föl, vagy épp befordulnak a sarkon, éjszaka érkeznek, vagy éppen távoznak. Ennek ellenére, ők mozgatják a szálakat. Vagy legalábbis látszólag, hiszen ahol feltűnnek, ott mindig történik valami. A szereplők sorsa általuk függ össze, az olvasó számára sosem teljesen egyértelmű módon. Mondanám, hogy olyanok, mint a párkák, de mind férfiak. És mit csinálnak? Sírnak. De nem akárhogy. „Öten vannak tehát. Ők utaznak fel s alá az idők országútjain. Szekerüket a tél adja a tavasznak, s az ősz veszi el a nyártól, hogy az ősznek a tél könyörögjön érte. Úgy mondják, akik beszélnek erről, mert van kedvük hozzá, hogy sírásuk egyetlen történet, kezdet és vég, szemhunyásnyi pihenő nélkül. Úgy mondják, Rostocktól Fiuméig, Münchentől Kijevig nem akad helység, ahol a földeket ne öntözték volna a könnyeik. Hol csak az árnyékukra emlékeznek, hol meg nyárfákat ültetnek a szekerük nyomába, kétoldalt, hogy legyen jel, mely egyszer visszavezeti őket. Néha az is előfordul, hogy egyazon időpontban látják őket Rozsnyón vagy Temesváron, s ezt a helybeli krónikások esküvel, írással is fogadják. Ugyan miért hinnénk jobban a gölzstadti rossz körmű krónikásoknak, mint a tivornói részeges adójegyzőknek? Öten vannak, ez a bizonyos. Név szerint Go­ran Dalmatinac, Fe­ketekő Péter, Zorán Vukovics, Aaron Blumm és Franjo Men­debaba, öt férfi az idők országútjain. Szekerük ponyvájára egy szegény budai német festi a hatalmas, égkék könnycseppet, hogy haramiák és zsoldosok előtt is tudvalevő legyen, a sírás művészeinek útját elállni nem érdemes, hiszen ennek az öt férfinak a könnye minden gazdagsága. Vajh mit kezd a haramia, Allah katonája vagy egy császári zsoldos a szem bűbájos vizével? Tudjuk már, nem szokványos könnyek a mutatványosok könnyei. Goran Dalmatinacnak fagyott a könnye és pereg, mint a jégeső. Feketekő Péternek fekete és apró, s kő lesz belőle. Zorán Vukovics édesebbet sír az akácméznél, de ha meggyújtják, lángol az a könny. Aaron Blumm világoskék szeme hideg és habos vért sír. Franjo Mendebaba könnyében pedig felismerheted a halálos ellenségedet.” Mikrotörténelem, szerelmi történet, kalandregény, kémtörténet, – sorolhatnám a regénnyel kapcsolatba hozható műfajokat. Regénymozaik, hiszen a 20. században már nem illik összefüggő, nagy narratívákat mesélni. És a történelem is nézőpont kérdése, amiről végső soron semmi bizonyosat nem tudhatunk: „Aki utazott a könnymutatványosok szekerén, tudja, miről beszélünk. Aki meg nem utazott, annak hiába is mondjuk.” Egy biztos, 500 oldalon keresztül hol sírunk, hol kacagunk, könnyeinket törölgetve.