Gyerekkoromban komisz és igaz meséket mondott a családi fáma. Az egyik borzongató kedvencem arról szólt, amikor apám családját kitelepítették. 1949 márciusában, egy télies éjszakán, megállt a kúria előtt az a bizonyos sötét színű teherautó. Apám ötéves volt akkor. Az analfabéta és friss hatalmuktól megrészegült elvtársak nem engedték meg nagyanyámnak, hogy a hálóinge helyett utcai ruhát öltsön, viszont a bundáját felvehette, ennek árából élt aztán a kényszerlakhelyen a család több hónapig. Egyetlen tollvonással elvettek mindent, és a felfoghatatlan kifosztást jogszerűnek állították be. A mélyszegénység, bebörtönzések, felsőoktatástól való eltiltás, lehallgatás és állandó megfigyelés évtizedei következtek. Sok család őriz hasonló fájdalmas történetet, amelynek elviselését a leszármazottaknak csupán az a tudat könnyíti meg, hogy ez már a múlt, velünk nem történhet meg. Ma van a kommunista totalitárius rendszer áldozatainak emléknapja. Koszorúkkal és beszédekkel emlékezünk meg azokról, akiket a rendszer tönkretett, elvéve tőlük egzisztenciát, a tanulás lehetőségét, személyes szabadságot, életet. Én diktatúrában születtem, álltam sorban kiporciózott kenyérért, tejért, néztem Ceaușescu retusált fényképét a fűtetlen osztályterem falán, kaptam körmöst, ha nem tudtam elég pontosan felsorolni, mitől is annyira zseniális a Kárpátok Géniusza. Aztán jött ’89, és a rendszerváltás után abban reménykedtünk, hogy a szabad piac elhozza a gondolatok szabadságát is. Megvalósul a hatalmi ágak megosztása (törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató), és ez a montesquieu-i gondolat a gyakorlatba ültetve egyszer és mindenkorra meg fogja akadályozni a zsarnokságot, legyen az kommunista, nemzetiszocialista vagy bármilyen más „-ista”. A magántulajdon újra szent és sérthetetlen lesz, az ártatlanság vélelme és a jogszerű bírósági eljáráshoz való alapvető jog pedig magától értetődő. Nem lesznek koncepciós perek, senkit nem lehet bezárni, vagyonától, életétől megfosztani azért, mert nem ért egyet a politikai döntéshozókkal és a rendszer kiszolgálóival, vagy bármilyen más módon nem tart a fősodorral. Létrejön a jogállam, amely megvédi polgárait, ha kell, még saját magától is. Végre kiengedhetjük az évtizedek óta benn tartott levegőt, nem kell félnünk többé. Napjainkban borzasztó dolog zajlik, tőlünk alig kéznyújtásnyira. Emberek halnak meg, és százezrek menekülnek. Háború van, amely soha semmilyen körülmények között nem lehet megoldása két nép vagy akár két ideológia konfliktusának. A fegyveres agresszió mélységesen elítélendő. Mindemellett, amikor arról olvasok, hogy a haladó Nyugat elkobozza az orosz oligarchák vagyonát, zárolja bankszámláikat, lefoglalja vagyontárgyaikat, déjà vu érzésem támad. A történelem megismétli önmagát, hiszen nem ez az első eset, hogy a hatalom konfiskál. Félelmetesnek tartom, hogy újra megtörténhet az, amit már sokszor és sokféleképpen elítéltünk. Nyilván, más az ideológiai alap, de a tényállás azonos: valakik felkenve érzik magukat arra, hogy mindenféle jogalap vagy személyes bűnösség nélkül elvegyék azt, ami a másé. Úgy fest, már koncepciós perekkel sem kell bíbelődni, elég, ha valaki orosz. Most éppen orosz, de lehet, hogy holnap a szőkék vagy a szemüvegesek lesznek a fő ellenség. A téma megosztó, ám lehántva róla a maszlagot, néhány alapvető kérdés marad: szent a magántulajdon, vagy sem? Létezik kollektív bűnösség? Vélelmezzük az ártatlanságot az ellenkezőjét kimondó, jogszerű eljárás lefolytatását követő, jogerős ítélet meghozataláig? Fontos megtalálnunk a magunk időszerű válaszait, hogy gyermekeinknek ne komisz meséken kelljen felnőniük.

Rátz-Illés Mária