[dropcap]S[/dropcap]zületésének 225. évfordulója (augusztus 8.) alkalmából a Himnusz – nemzeti imánk – költőjére, a magyar nyelv védelmezőjére és művelőjére emlékezünk. Az Isten, áldd meg a magyart kezdetű vers történelmünk szomorú időszakában született. A nemzet általános nyomorában a nyelvi elnyomásnak, az idegen nyelv uralmának is szerepe volt. A magyar nyelv felszabadítását a latin és német nyelv uralma alól legelemibb jogként követelte Kölcsey. Már debreceni diákkorában példaképének Kazinczy Ferencet, a magyar nyelvújítás vezérét tartotta. A széphalmi mester biztatta és megdicsérte a versírással próbálkozó tizennyolc éves kollégiumi diákot. Kölcseyt országos hírűvé azonban a nyelvészeti munka tette, ugyanis a nyelvújítást ellenzőknek, az úgynevezett ósdiaknak a válasz (Felelet a Mondolatra) Kölcsey nevén jelent meg. Abban írja egyebek közt: „…újítás még a pallérozottabb nyelvekben is szükséges, és tétetik is, s maga a Francia Akadémia, mely a nyelvet despotai hatalommal őrizte, nem tehette meg, hogy lassanként némely új szólásformái ne jőnének bé.” Kölcseyt a szakma jelesei Kazinczy legjobb tanítványának tartották. Országgyűlési szónokként beszédet mondott a magyar nyelv ügyében. Amint Naplójában írja Kölcsey: „Kétszer állottam fel, egyszer Erdély, egyszer a nyelv miatt, s bár a kebel érzeményét hangba méltán önteni nem tudtam, az ügy szentsége lelkesített mindenkit.” Szorgalmazta például, hogy az alsó- és felsőház (akkor: alsótábla és felsőtábla) között a levelezés magyar nyelven folyjon, a törvényeket fogalmazzák magyarul, és a feliratokat is írják magyarul. Természetes – mondta –, hogy a magyar a maga tulajdon nyelvével kíván élni. A főrendek úgy vélték, hogy a latin nyelv használata nem veszélyezteti a magyar nyelv fejlődését. Erre Kölcsey meglehetősen kemény hangon így reagált: Igaz, hogy nyelvünk belső tulajdonainál fogva Európa leghíresebb nyelvei mellett sem vonulna szégyennel vissza, de mégis hátra kellett maradnia […] Miért? Azért, mert járomba vetették nyelvünket; mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, akik ezen nyelv kiművelésére adták magukat […] Húsz éve futom az írói pályát, és szenvedtem nemcsak megvettetést, hátratételt, üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, néhány társammal annak kiművelését célba venni bátor valék […] A Tekintetes Rendeket nem szólítom fel hijában, mert íme én is egyenesen kimondom: előbb fog e kebel megrepedni, mintsem a nemzeti nyelvre tett kívánságtól egy pillanatig is elálljak – mondta beszéde végén Kölcsey. Erről a beszédről Benedek Elek egyebek közt a következőket írja Nagy magyarok élete című művében: „A főrendek valósággal megdöbbentek az erős s merész hangú beszéden, különösen annak azon részén, ahol az ötszázzal szembeállította a 700 ezeret. S hogy ő csak egy vétót ismer, a korona vétóját. A kancellár a legveszedelmesebb szavaknak mondta, mik valaha az országgyűlésben elhangzottak. Hogy hatása rendkívüli volt, azt a beszéd tartalmának ismerete után nem csodálhatjuk. A nemzet lelke szólt a beszédben, mely amellett egy kis művészi remek is […] A tiszai követek asztalánál – írja Kossuth – egy férfi állott, kinek halk szózata szent piétás ihletésként rezgett végig a csontvelőkön.” A magyar nyelv 1844-ben vált hivatalos nyelvvé Magyarországon. Ebben Kölcsey Ferencnek is elévülhetetlen érdemei vannak. Gondoljunk rá kegyelettel! Komoróczy György