Hirdetés

Kocsmaopera

Farkas Endre
Becsült olvasási idő: 3 perc

A címben idézett összetett szó nem csupán egy kitűnő Hobo Blues Band-lemez 1991-ből, hanem számomra bizonyos értelemben az elmúlt évezred utolsó évtizedének kvintesszenciája. Diákéveink jelentős színterei voltak ugyanis az egykori kocsmák (kricsmik, ivók, söntések, restik, talponállók stb.). A minap ezeket a hajdani, gimnazistakorunkban látogatott „műintézményeket” emlegettünk fel régi barátommal. Sajnálkozva közölte, hogy nagy részüket már nemigen találjuk meg a városban. A legtöbb helyen társasházak épültek a lebontott lebujok helyén, van, amelyik sokadik néven működik, esetleg más funkciót kapott, vagy csak egyszerűen bezárt, és homályos ablakai mögött évtizedes por lepi a berendezést.
De mit csináltunk mi ezekben a kocsmákban? A „mai fiataloknak” talán már elképzelhetetlen, hogy ezeken a helyeken éltük a mindennapi társas életünket. Mindez nem azt jelentette, hogy nap mint nap vagy hogy egyáltalán sok italt fogyasztottunk volna (bár álságos lenne azt állítani, hogy nem csúszott le ez meg az a torkunkon…), sokkal inkább azt, hogy állandó és stabil találkozási pontok voltak szerte a városban. Felsorolni is sok, így meg sem teszem, a további megütközéseket megelőzendő, hogy hol meg nem fordultunk ezekben az években. Minden kocsmának megvolt persze a maga törzsközönsége, és természetesen nekünk is megvolt a törzshelyünk, nem is egy. Valahogy mindenhol otthon voltunk egy kicsit.
Általában különösebb előzetes egyeztetés nélkül összegyűltünk itt vagy ott. Nem volt szükség üzenetekre, csevegőcsoportokra, Facebook-eseményekre, de még telefonon sem igen hívtuk fel egymást, legfeljebb valami sürgős esetben emeltük fel a kagylót. Ja, igen, merthogy mobiltelefon ugyan már létezett, ám jó pár év eltelt, mire tömegcikké vált. Egyszerűen lesétáltál valahová, és előbb-utóbb biztosan összefutottál valakivel, aztán tovább már magától gördült tovább a nap, az este, az éjszaka…
Jogosan kérdezheted, kedves Olvasó, hogy de mégis, kölykökként mi a frászt csináltunk ezekben a vendéglátóipari egységekben (csak hogy húzzunk elő még egy remek megnevezést rájuk)? Nos, nem is tudom, hogyan foglaljam össze. Mindent és semmit. Lötyögtünk, játszottunk, ökörködtünk, drámáztunk, kártyáztunk és sakkoztunk (néha pénzben is), szerettünk és szenvedtünk, örültünk és nevettünk. De ami a legfőbb, hogy voltunk. Hogy éltünk, léteztünk, lélegeztünk és sokat-sokat beszélgettünk, s leginkább: törődtünk egymással. Számontartottuk egymás dolgait, mindenki tudott a társaságból mindenkiről mindent. Mert így volt normális, így éreztük helyénvalónak, így volt kerek a világ.
Közben persze bántottuk és megbántottuk egymást, hogy aztán kiengeszteljük az aktuális „célpontokat”, és együtt nevessünk egymáson vagy éppen önmagunkon. Szóval sok minden megesett ezeken a mára – emlékezetünkben legalábbis – legendássá nemesedett helyeken. Egy dolog nem történhetett meg soha: hogy egyedül maradjunk.
Ma már minden bizonnyal túllépett az idő a klasszikus, hamisítatlan kocsmákon. Helyüket javarészt átvették a társasházak, a bisztrók, a kávézók, a pubok és még ki tudja, micsodák. A 21. században nem elég néhány asztal, pár szék és egy bárpult. Pedig dehogynem elég, csak legyen, akivel leülni és kikérni egy jó… (tetszés szerint behelyettesíthető).
 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!