Május 1-je, ki ne tudná, hogy a munka ünnepe, azt kicsit kevesebben, hogy 1890 óta bejegyzett ünnep, amikor először emlékeztek meg arról az 1886-os eseményről, amelynek során az Amerikai Munkásszövetség a chicagói munkásokkal a nyolcórás munkanap bevezetését követelte, megmozdulásukat vérbe fojtották és a munkásvezetőket kivégezték. Az se jó, hogyha hatalmi szóval betiltják a munka megünneplését, például nem „adnak” szabadnapot a munkásembernek, és az sem jó, hogyha hatalmi szóval kötelező ünnepen kötelező örvendezéssel hangosítják, hogy milyen jó kötelességből dolgozni. „A hatalom kiadta a parancsot, / ne legyen ünnep május elsején / Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, / Csak robotoljon csöndben a remény!... / Mint győzedelmi zászló, égbe lendült / A jegenye s ezer pacsirtadal / Hirdette boldogan és büszkeséggel, / Hogy itt a május és a diadal!” Juhász Gyula Május ünnepe című verse 1928-ban született. Magyar nyelvterületen az ötvenes években lelkesen szavalták, úgymond benne volt a protokollban. Na és emellett a szebbnél szebb dalok, amelyekben mind ott harsogott a szebbnél is szebb Jövő. Példának okáért: „Itt van május elseje, / Énekszó és tánc köszöntse! / Zeng és dalol az élet, / Szállj csak, zeneszó, ének, / Ébresszed a magyar népet!” Emlékeimben viszont az utolsó sor így hangzik: „Köszöntsük a munkásnépet!” Érthető a változtatás, a megfontolt költői szabadság, a se hús, se hal etetés, szép szülőföldünkön nyilván nem illett sem a magyar népet, sem a székelyeket ébresztgetni. Az 1950-es években a mi nemzedékünk mozgalmi dalokból és versikékből tanulta az ünnepi köszöntőket és a fontos irányvonalakat, amelyek mentén meneteltünk. Ilyenformán: „Egy a jelszónk a béke, harcba boldog jövőért megyünk. / Egy nagy cél érdekében tör előre ifjú seregünk. / Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája, / Küzdő korunknak új nemzedéke mind itt halad velünk. / Földön, égen zeng az új dal: Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság! / Milliónyi szív dobogja ritmusát, ritmusát, ritmusát. / Nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd, / És dalolja a jövőnek himnuszát: Ifjúság! Ifjúság!” Sokan, vészjóslóan sokan öregkorukig megtartották az így betanított menetelés ritmusát-ritmusát-ritmusát. Ó, Ifjúság! Olykor-olykor viszont egy-két masírozó, aki csakis hitetlen lehet ebben a szép egyetértésben, bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája, legyőzötten kiájul a sorból, de a menet egyre csak halad tovább.

Kedves Olvasóm! Tudok egy történetet, amely valamikor az 1950-es évek elején esett meg Csíkszeredában május 1-jén. Arról nem tudok számot adni, hogy mikor és kitől hallottam, esetleg olvastam valahol, egyszerűen csak itt van az emlékezetemben, és nagy hirtelen nem is tudom hitelesíteni. A gyimesfelsőloki régi katonai laktanyákban gyermekotthonnak is nevezett ifjúsági átnevelő javítóintézet működött, amelynek lakóit, ezt a nyomorúságosan szedett-vedett, a háborúban elárvult gyermeknépséget szintén kötelezték részt venni az ünnepi felvonuláson a rajonközpontban. A háttérzenét, amely szebbnél szebb mozgalmi dalokból állt, és amelyek megadták a ritmust a feszes masírozáshoz, persze előzőleg összeállították és épp csak pillanatokra szakították meg, amíg a hangosbemondón közölték, hogy milyen gyár, üzem dolgozói vagy iskola tanulói vonulnak. Az ünneplő közönség megtudta tehát, hogy éppen a gyimesi reménybeli átneveltek vonulnak a tribün előtt, és felcsendült a soron lévő énekszó is: „noi suntem mîndria țării” – mi vagyunk az ország büszkesége. Botrány felelősök nélkül, csak a véletlen miatt! Az életben van minden a jótól a rosszig, de érdekesnek csak az előre nem látott véletlenek mondhatók, már az is, hogy sokan állítják, véletlenek pedig nincsenek. Juhász Gyula például 1904 őszén az egyetemen véletlenül sodródott bele egy választójogi diáktüntetésbe, ahol egy rendőr rásújtott a kardjával. Az ártatlan jobb kezét az arca elé rántotta, így nem lett halálos a csapás, ám a kard átmetszette kezén az inakat. Sokáig nem tudott fogni vele, de számára az írás volt a legfontosabb, ezért megtanult bal kézzel is írni. 1906-ban tanári diplomát szerzett, a máramarosszigeti piarista gimnáziumban tanított. Erről ezt írta egy levelében: „A magány úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony.” Pestre utazott, de a magány oda is követte, elkeseredettségében a Lánchídról a Dunába akart ugrani. Életét a véletlen, azaz gyermekkori szomszédja és első szerelme, Klima Ilona mentette meg, aki azon az októberi éjjelen véletlenül éppen arra járt. Otthonába vitte a költőt, és ő adta kezébe az első verseskötetét, aminek megjelenéséről Juhászt addig senki nem értesítette. A kedvező véletlenek sora egy időre visszaadta az életkedvét. Évekkel később Juhász Gyula öngyilkossággal vetett véget életének, és a szeszélyes véletlenek már nem léptek közbe a megmentéséért.