szórványos felhőzet
tiszta égbolt
erős felhőzet
Kis helyi Trianonok
Bevallom, fölöttébb bosszant, amikor jövök-megyek a Székelyföldön, s látom, hogy itt-ott kibiggyesztik egy ház oldalára, táblát szúrnak a fűbe a tulajdonosok vagy az ingatlanforgalmazó cégek, hogy: FOR SALE, vagy: DE VÂNZARE. Ráírják, hogy x hektár, vagy mit tudom én mennyi négyzetméter, s lehet érdeklődni egy bizonyos telefonszámon. Leginkább az veri ki a biztosítékot, amikor magyarországi elérhetőséget látok az állam nyelvén írott üzenet alatt. Gondolom, Magyarhonba szakadt atyafiaknak kellene pénz valamire, lakásra, autóra, gyermekek taníttatására, s ha már ott az ingatlan, amely a fölöslegessé vált szülőföldön „hányódik”, akkor jó lenne megválni tőle, mert nem lehet egyik országból a másikba csak úgy áthúzni. Meg minek is vacakolni? A pénz a legbiztosabb a mai világban. A jó erős euró révén aztán meg lehet venni az álmok tárgyát, s be lehet ruházni valamibe. Kinek-kinek szíve joga… Szabad világban élünk, még akkor is, ha most egy mikroszkopikus lény munkál bennünk, s veri szét a megszokott rendet, és talán a jövőképet is.
Lám, milyen jó dolog ez a lassulás, nyertünk az idén három hetet, nem július végétől, hanem augusztus közepétől fogunk belefulladni a magunk mocskába. A kvótáról van szó, a terpeszkedő ökológiai lábnyomról… De oda se neki. Ki a fenét érdekelnek ezek a globális és jövőt modellező dolgok. Egyszer a saját pecsenye…
Azt mondják, hogy az állatoknak nincs jövőképük… Vajon a fogyasztási kultúra lázától égő, lázában vergődő székely embernek van-e? Szűkön. Esetleg holmi látócső torkában dereng fel túl ez meg az… De hagyjuk a környezettudatosságot.
A földek és házak magunktól való elhányása izgat… Nem az a fontos, hogy ki veszi meg, hanem az, hogy adja meg az árát. Ez a pofonegyszerű mai vezérelv. Azt mondogatták ezelőtt az öregek, a rég porladók, akik még az átkos előtt nőttek fel, amikor valóban gazdák voltak és gazdálkodtak is a népek, s ráadásul EU-s madzagok nélkül, valósággal lázba jöttek, ha eladóvá vált egy-egy bennvaló. A földekkel is úgy voltak, hogy nagy öröm töltötte el őket, ha oda jutottak, hogy egyik-másik nadrágszíjparcellához hozzá tudták vásárolni a szomszédét, aki magtalanul halt el, vagy örökösei úgy gondolták, hogy egyébhez fognak. Hasonlóképpen történt a lakóházak esetében is, helyből került ki az új tulajdonos. Egyfajta védekezési mechanizmus volt, hogy ne kerülhessen be akárki a szomszédságba. Olyan gyakorlat, amely segítette az itthon való megmaradást. De mintha ez is megszűnt volna. Odalett.
„A pénznek nincs szaga.” Mondják Róma óta. Az eurónak pedig nincs nemzetisége. S aztán sírunk, hogy idegenek ülnek a nyakunkba. Kell ez nekünk? Ezt érdemeljük? Vagy a még hitványabb sorsot? A földönfutást?
_cm.jpg)