Legutóbbi könyvszerzeményeim közül a kedvencem Ferencz Imre Táncoló kövek című verseskötete. A falu metamorfózisát dokumentáló versek képi erejükkel és Siklódy Ferenc illusztrációi révén elevenednek meg. A könyvről beszélgettem a szerzővel. (Sarány István) – Új verseskötetedben a kövek mint motívum előfordulnak, szerepet játszanak. Az egyik versedben táncolnak, a másikban repülnek… – A világ mozgásban van, ezért hát a kövek sem lehetnek restek, mozdulatlanok, bár Wass Albertnél „maradnak” az elszaladó vízzel ellentétben. Értjük, tudjuk a költői célzást és a kövek példáját szeretnénk követni, megélni, vagyis a maradás, a megmaradás bizonyosságát szeretnénk a kövekkel megnyomtatni… Sajnos sokszor a kő sem marad, mi több, sokszor kő kövön sem marad, s a szaladó vízzel sem az a baj, hogy nem példázza a helytállást, hanem az, hogy a vándor már nem ihat belőle, mert szennyezett. A paradigmaváltás idejét éljük, sorsdöntő változások nyugtalanítják az emberiséget, amely a képernyők előtt ülve várja, hogy a csúcstalálkozókon, a konferenciákon jó döntések szülessenek. Sokszor az az érzése az embernek, hogy ugyanaz az ősember szorongatja a kezében az okostelefont is, mint amelyik a kőbaltát. Wass Albertet parafrazálva egyik versemben azt írom, hogy a szennyvíz szalad és a mocsok marad. Tény, hogy a kő mint motívum tényleg előfordul a költészetben, hisz kőről, kövekről sokan írtak, Arany János Toldijában is repül a nehéz kő, és nem tudni hol áll meg… Valakitől, talán Gelu Păteanutól hallottam, bölcsebb az arab közmondás, miszerint „a kutya ugat és a karaván halad”, mivel dialektikus egészében – a karaván és a kutya is – mozgásban van. A haladó karaván mellett ugató kutyát persze meghajítaná a beduin, viszont a sivatagban nem találni követ… – Tehát a kő sem mindig marad nyugalmi helyzetben, mint ahogy a költő sem „állja” meg, hogy ne írjon verset… – Katarzis mozdítja ki a költőt viszonylagos nyugalmából, mondhatni megrendülés szüli, szülheti a jó verset. A megélt élmény, a megszenvedett tapasztalat kikívánkozik a költőből, mert a költő szabadulni akar annak terhétől, nyomásától. Magamat idézem: „Levedlem, mint kígyó a bőrt, a verset, amely meggyötört”. Elmondhatom, hogy a Táncoló kövek című legújabb verseskönyvem verseit valóban katarzis segítette a világra, mert álmatlan éjszakák után írtam meg valamennyit. Ezek a költemények az utóbbi években írt versek közül kiváltak, csoportosultak és külön könyvet követeltek maguknak. Mondhatni biográfiai versek ezek, az alanyi költő megnyilatkozásai, szembesülései a szülőföldjével, a közösségével, a gondokkal, a kilátásokkal… – Megrázó, egyáltalán nem optimista kicsengésű ez a könyv, mondhatni szomorú, fájdalmas… – Legyen a vers súlyos, drámai, és aki könnyű dolgot kíván, nézzen szappanoperát, fogyasszon limonádét… Semmi értelme a kincstári optimizmusnak, egyébként is csak a hiteles valóság az, ami a mű alapja lehet. Legyen az író, a költő optimista, legyen pesszimista? Ezt a kérdést főleg a kommunista ideológia ültette el az agyakban, és kérte számon a cenzorok révén… A lírai költő is gyarló ember, aki őszinte, aki gyónik, és ezáltal nyer feloldozást. Nem kell pózolni, vállalni kell önmagunkat, úgy ahogy vagyunk. A hazug, képmutató világban, a reklámvilágban egyedül a költő az, aki még felmutatja az esendő embert. Aki nálamnál szebb, az festi magát – mondta egyszer egy koldus… A költő, ha nem vallja meg gyarlóságait, titkait, akkor képmutató, alakoskodó, ami nem jelenti azt, hogy a manapság oly divatos ,,szerepjátszó költészetnek, versírásnak” nem lenne értéke… De tudni kell azt is, hogy a vers nem csupán a nyelv bravúrja, a fogalmazás salto mortale-ja. Mint ahogy képes beszéd, éppúgy lehet képtelen is… A lényeg, hogy adja vissza a szónak, a nyelvnek a becsületét, a tisztaságát, tisztítsa meg a szót a hétköznapok szennyétől… – Mi a vers sorsa, milyen jövő vár a versre? – Sokan írnak sokféle verset. Óriási a felhozatal, a kínálat, a sok-sok tehetség jelentkezésének, a könyvkiadók sokaságának, a könyvkészítés fejlődésének – de aligha a versolvasó tábor növekedésének – köszönhetően. Az a vers marad meg, amely kikerülhetetlen marad, amit nem lehet elfelejteni, mellőzni… A jó vers nélkülözhetetlen akkor is, ha időlegesen lappang, hisz előbb-utóbb valamiképpen felszínre kerül. A múltkor a tévében két Endrődi Sándor verset szavaltak el, istenes, illetve krisztusos verseket, és én megdöbbenve hallgattam. Fellapoztam a Hét évszázad magyar verseit, s bár a költő szerepel négy-öt verssel e rangos, négykötetes kiadványban, a kiadvány szerkesztésekor az akkori szocreálos ízlés vagy követelmény úgymond másfajta verseket válogatott… Vagyis lehetséges, hogy a legjobb verset fél évszázad, egy évszázad teltén emeli ki, mutatja fel egy filológus, egy előadóművész… – Mit olvashatunk Ferencz Imrétől az elkövetkező időben? – Játékidő címmel szeretnék egy verseskönyvet összeállítani, amely több dedikált verset tartalmazna, ugyanakkor dalszerű, vitatkozó-zsémbelő versikéket, szomorúakat és kesernyés-vidámakat egyaránt. Váltakozó hangulatok lenyomatait, az élet, egy életszakasz élményeivel. Ugyanakkor gyermekversekből is szeretnék egy könyvet még letenni a kiadó asztalára. [box type="shadow" ] Ferencz Imre Árnyék Hajléktalan lelkek szálláshelye a testem este belopakodnak reggel kiűzöm őket egész éjjel dorbézolnak összezavarják az álmaim felkelek megborotválkozom megmosakodom ilyenkor tér haza a magam lelke valahol másutt éjszakázott zavarta mások békés álmait ez az a pillanat amikor elindulok zsebemben cetlivel kezemben cekkerrel kifizetem a számlákat megvásárolom a megtöretett test mindennapi kenyerét fapados másodosztályú szerelvény vagyok az élet rendező-pályaudvarán ahol az állomásfőnök saját testével sem képes megtörni a sínek párhuzamosát hajléktalan lelkek szálláshelye a testem este belopakodnak reggel kiűzöm őket mint Isten az első emberpárt a Paradicsomból tékozló lelkem hálni jár belém fényes nappal de fél szemmel követ fél szemét mindig rajtam tartja nézi hogy a rendező-pályaudvaron átlépnem a magam árnyékát sohasem sikerül 2016. február 9. [/box]