Nemrégiben ünnepelték Marosvásárhelyen a hetvenedik születésnapján Kincses Elemér színházi rendezőt, színpadi szerzőt, regényírót. Az ünnepelt alkotó írásművészetét – legújabb kötetei kapcsán – Kozma Mária méltatja. Az idén hetvenéves Kincses Ele-mér az Utunkban jelentkezett prózával 1967-ben. Forrás-kötete – Bekötött szemmel – 1972-ben jelent meg, akkor már sikeres drámaírónak számított: Mondjátok, nem félünk; Katonák. Drámaíróként az abszurd művelőjeként tartják számon. Drámáiban (Ég a nap Seneca felett; Csatorna; Macskutyák; Én, a besúgó stb.) olyan abszurd helyzeteket teremt, amelyek a figuráit mintegy kizökkentik a munka és magánélet „unalmas” ritmusából, a hétköznapokból. Miközben szinte észrevétlenül a megszokott fizikai, lelki szituációk, körülmények és emberi viszonyok rendje a fonákjára fordulva felborul, az író elképesztő könnyedséggel ábrázolja, hogy a visszás és „abnormális” állapot igaziból azt a valóságot jellemzi, persze eltúlzottan, amit tudunk, értünk, nemegyszer (át)élünk, csak éppen nem beszélünk róla. Az író kipenderíti szereplőit a csendesen folydogáló hétköznapokból, és szomorúság, gúny, humor és megértés teremtő elegyével elodázhatatlan választásra kényszeríti, élet-halál játékba sodorja őket. Az értelmetlenség és esztelenség végső „megoldása” legtöbbször a tragédiába fúló élet vagy a (szintén embertelen) kaotikus zűrzavar. Az üzenet mindig katartikus: az egyéni választás örökké elhatárolhatatlan a közösségi léttől. Ennek talán egyik legszebb, legdrámaibb megfogalmazása Kincses írásművészetében az Ugrás „játszható” szabad versében Dugovics Titusz monológja. Az abszurd képtelenségeinek elfogadásával a valóság kétpólusúvá válik, úgy is mondhatjuk, hogy kétértelművé, borzongatóan nevetségessé, mint a jó politikai viccekben – komolyabban: a valóság nem is lehet más, mint kétpólusú és kétértelmű a mindenkori diktatúrák „politikai kultúrájában”. Ez utóbbi – olykor személytelen megfoghatatlanságban – a szűk politikai és gazdasági elit, máskor viszont egyetlen személy hatalmát, korlátlan uralmát elégíti ki, s ilyen értelemben sohasem alkalmas arra, hogy kitaláljon, megalapozzon, elfogadhatóvá tegyen a tisztességes, becsületes, de elsősorban gondolkodó ember, valamint az adott társadalom számára egy nemes célokat szolgáló erkölcsi és politikai érték- és eszmerendszert. A korlátlan hatalom gyakorlóinak nincs is szükségük értékrendszerre, annál inkább erőszakra: 1. fizikaira (persze ezt is bevetik, mert bármikor megtehetik, céljaik elérésére, és ez a bármikor bekövetkezhető lehetőség tartja rettegésben az „alattvalókat”). 2. lelkire: kivétel nélkül mindig felhasználják a hazug propagandát és a verbális manipulációt, mert képtelenek elismerni sem az egyének, sem az emberi közösségek jogait és érdekeit. A diktátor mindig egyféle ábrándvilágban él: a közösség eszméjét csak a végrehajtók engedelmes hadában látja, ő és bizalmi emberei részvét nélkül, cinikusan szemlélik az emberi szenvedéseket, és kegyetlenül megtorolják az ellenszegülést, mindent, ami akár a legkisebb mértékben is eltér a rend, a gondolkodás és a viselkedés központilag szabályozott normáitól, azt, amivel felépülhetne az egyének lelki önvédelmi rendszere. (A Kincses-féle abszurdról beszélek, nem az én hibám, hogyha elhagyom szereplőinek, alakjainak nevesítését – a csausista diktátoroktól a közemberek szomorú-nevetséges sorsának elemzéséig –, akkor ilyesféle általánosító fejtegetésekbe bonyolódom.) Kincses Elemér saját és mások által írt, de az ő rendezői elgondolása szerint színpadra vitt abszurdjai – a maguk fiktív létében –, persze, reális helyzetekre, élő alakokra épülnek, így válnak kétpólusú valósággá nemcsak az író, rendező, hanem a befogadó számára is. A képzelet ebből bontja ki a „megoldást” és a „tanulságot”. Az olvasó, néző talán észre sem veszi, hol volt a kétértelműség határa, amit átlépve, egy másik valóságba kerül, ahol már nem ő irányítja a lépteit, hanem az alkotó. Egy kicsit az író és rendező kénye-kedvére bízza magát, elfogadva ezeket az új szabályokat. Elfogadja és el is hiszi, hogy minden csakis úgy történhet és történhetett, ahogyan az író-rendező akarja. Végül is, ha úgy vesszük, ez általában is érvényes az író és az olvasó viszonyára, hiszen ezzel teremtődik meg maga az olvasói vagy a nézői befogadás. * Mindezek után szinte meglepőnek tűnik Kincses Elemér írói „kalandozása” az érzelmek és történetek példázatszerű áttételek nélküli „egyértelmű” valóságába. Mert nyilvánvaló, hogy a Soha című önéletrajzi regény olvasója nem a kétpólusú, kétértelmű vagy homályos, hanem a tiszta „érthető” és könnyen átlátható, akár ellenőrizhető valóságot keresi. A regényalakok az olvasó által is jól ismert, vagy olvasás közben könnyen ismerőssé váló valóságos személyek: elsősorban maga az író, aztán Bátyó, az író fiútestvére – Kincses Előd ügyvéd, vagy az író lánytestvére Meme – a gyergyóalfalviak és a csíkszeredaiak számára ismert és jó emlékezetű tanárnő, 1989 után jeles erdélyi magyar közéleti személyiség: Papp Kincses Emese. Az olvasó természetesen azokra az élethelyzetekre kíváncsi, amik meghatározták a szerző életpályáját s csak ráadás, kellemes meglepetés, hogy más ismerősökre is talál. A szerző pedig tulajdonképpen családi ereklyéket tesz közkinccsé, s azon kapjuk magunkat, hogy közben közösségi tükörbe (is) nézünk, talán magunkra is ismerünk a derűs gyermekkori történetekben, a három testvér csínytevéseiben, összefogásában, a testvéri szeretetben, a családi kötelékek meghatározó erejében és ezek tiszteletében, a kamaszkori első szerelem varázslatos meséjében. Ám legalábbis jobban megértjük – nemcsak az emlékező író emberi magatartását, lelkialkatát, hanem a családi indíttatást is a három testvér számára –, nem utolsósorban talán még önmagunkat is. A kortárs vagy nemzedéktárs íróval együtt emlékezünk tehát, felismerjük a marosvásárhelyi utcákat, jellegzetes figurákat, sőt az akkori, máshol is érvényes, jellegzetes viselkedési formákat is. Mindemellett minden önéletírás egyfajta kordokumentum is, és ezenfelül emberi érzéseket is közvetít felénk. Ezek egyénre szabottak, mégis ismerősek. A kötethez mellékelt CD-n a regény meghallgatható az író-színész Kincses Elemér felolvasásában. Az író fejezetekre osztotta a regény szövegét, így az olvasó és a hallgató könnyen váltogathatja a könyvet és a CD-t, követheti, talán össze is vetheti a kétféleképpen tálalt szöveget. Kincses írásművészetében megfigyelhető, hogy narrátorként, elbeszélőként az alakokat csak kevés szóval egyéníti, mert azoknak tettei, viselkedése és „saját” szavai az igazi jellemzők. Ezt könnyedén és igencsak találóan valósítja meg, talán így (és itt is) találkozik újra az írói, színészi és rendezői egyéniség alkotó magatartása és hatásos közvetítő ereje.