Kiközösítés

Demeter Adél-Hajnalka
Becsült olvasási idő: 2 perc

Az emberi közösségek egyik első alappillére – úgy legyünk barátok, hogy őt, azt a másikat, a harmadikat, vagy éppen a pápaszemes, túl szőke negyediket kihagyjuk a buliból. A tanév kezdetén mindig eszembe jut, a tanrendszer mókuskerekéből hároméves kortól már nincs kiszállás: elhagytad a jól ismert, zárt és biztonságos családi viszonyt, s végérvényesen sebezhetővé, s te magad is sebzővé válhatsz. A mindennapi boldogulásunk múlik azon, hogy megtanuljuk-e kezelni ezeket az emberi viszonyulásokat. Óvodáskoromban tettem fel először magamban a kérdést, hogy XY miért is nem szeret engem? A kamaszéveimben tovább burjánoztak a kételyek, s továbbra sem értettem, hogy miért nem látják azt, aki vagyok, miért nem értik úgy a szóbeli és nonverbális jelzéseimet, ahogy én azt szeretném. Évek múltával, csak egy komoly és elkötelezett párkapcsolatban kerülnek elő igazán mélyen ugyanezek a kérdések: hogyhogy nem ismer úgy, ahogy kellene? Miért nem érti az apró jelzéseimet? 
Gyakran pár éves együttlét és ismerkedés margójára írnánk huszonévek személyiségfejlődését, elvárnánk, hogy egy barát, testvér, szülő, férj vagy feleség tetőtől talpig belelásson az érzelmeinkbe és szükségleteinkbe. Amikor gyerek voltam, már két és fél évesen könyörögtem a szüleimnek, hogy az idősebb nővéremmel együtt én is óvodába járhassak. Sosem sírtam, ha ott kellett maradnom, örömmel és nagy magabiztossággal szereztem barátokat, mindaddig, amíg ő is velem volt. Másak voltak a barátaink, mást játszottunk, de egy láthatatlan szál, kapocs, valamilyen burok ott lebegett velünk, ami számomra a biztonságot adta. Csak évekkel később jöttem rá, hogy az ideiglenes leválás milyen fontos volt. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek nem fognak mindig szeretni. És megismerni még kevésbé. Hogy mindig lesz egy történet, valaki életében, amiben én vagyok a rossz. Hogy lesznek majd érzések, csalódások, megbántások, melyekről én nem is tudok, de mégis felelős leszek értük. Azt mondják, az ember nem választhatja meg a családját, ezért kell okosan szelektálni a barátai között. Én viszont úgy hiszem, hogy gyakran túlértékeljük a barátságainkat. Nem kell azt hinni, hogy vér szerinti kapocs nélkül nem létezik igazi kötelék ember és ember között, de az ilyen barátság olyan természetes, olyan magától értetődő, hogy tudni fogjuk, ha bele kell kapaszkodni. 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!