Különböző alkotóművészeti műfajok egymásrautaltságát felismerve a Csíki Játékszín nem csupán a színjátszásnak nyújt otthont, de a képzőművészeti értékek felmutatásában is részt vállal. Több mint két évtizede már, hogy a színház előcsarnoka kiállítások színhelyévé vált, a tárlatok megnyitóit a Játékszín bemutató előadásait megelőző napra időzítették. Talán nem szükséges mindennek a hasznát taglalni: a megnyitók közönsége szembesült a színházi bemutatók tényével, és fordítva: a színházbarátok a kiállított műalkotások látványával – fokozva egymás jelentőségét. Több mint két évtizede már, hogy ez az előcsarnok példaadónak számító kiállítássorozat helyszíne volt, s ugyanitt évente Ádám Gyula fotókiállításával dokumentálta a színház egy-egy évadját. Aztán más galériák nyíltak, új érdekek születtek, más támogatási rendszerek indultak, s az itteni falaknak is más szerepük lett. Most újból kiállítás-megnyitóra vagyunk hivatalosak, s roppant örömömre szolgál, hogy ha kis időre is, de a festészet visszatérhetett e falak közé. Az ártatlanságot, tisztaságot, romlatlan hiszékenységet már mindenki elveszítette. Felszabadulva valamennyire a világjárvány miatti bezártságból, ez a nap is arra int: tekintsünk távolról önmagunkra, messziről, a harsogó mindennapokból felülemelkedve figyeljük a kialakított valóságunkat és keressük a csöndes beteljesülést. Érezzük, sejtjük, tudjuk: nem kell távoli szigetekre vagy nyáron is hófedte hegycsúcsokra utaznunk ahhoz, hogy megjelenjen bennünk a kozmikus szorongás, amit az emberi lét kényszerít ki magából. És visszatérünk a földhöz, az örökös elszakadási vágy és az újra hazatalálás szenvedélye kavarja össze elménket. A mai nap, a most látott munkák is figyelmeztetnek, hogy fel kell rázni közömbössé vált társainkat, akik már-már csak áteresztő csatornák, kereskedelmi tévék környezeti lényei, közösségi hálózatok rabjai, álhírek áldozatai. Sajnos nem lehet félrevonulni, elbújni, kilépni e lármás világból – szomorúan állapítjuk meg nap mint nap, hogy manapság a szellemi dolgok félrehúzódtak. De meg kell próbálnunk lassítani az idő folyását, vissza kell találnunk az anyaghoz, színekhez és formákhoz, az anyag illatához, felületi szépségéhez. A mai nap és a továbbiakban is szükség van a műalkotásra – Lőrincz András Ernő képeire is –, melynek kisugárzásából talán megérezhetjük létünk célját. Ha nem is ma, de holnap. Maholnap. Nehéz mai témánkról, tárlatunkról eredetit fogalmazni, elgondolkodtatót, újat mondani. Lőrincz András Ernő felületeinek szuggesztivitása, befolyásoló képessége, tragédiát, balsorsot hangsúlyozó felfogása sajátosan érvényesül. Tájképei a közhelyes megoldások felé is elvihették volna, de ő alaposan körüljárta a témát, éreztetve, hogy ez az örökkévalóságról és a mulandóságról szól. Bízik abban, hogy az önző, viszályos és agresszív világot a megdöbbentés erejével meg lehet váltani. Úgy hiszem, ezért néha zabolátlanok az indulatok, csapongók a gesztusok, célratörő, markáns a fogalmazás, harsogók a színek – mindez az ember létező örök kiszolgáltatottságáról vall. A ránk szabott élet, a kijelölt út vállalásának természetességét állítja művészete középpontjába, mintegy vetésforgóként láttatva létünk körforgását, néha fent, máskor lent. Képein ugyan a veszély, a félelem, a sebezhetőség, a védtelenség hangja erős, a vihar közeledik, de néhol a bizakodó és derűlátó lehetőségek hatásainak végtelenbe nyúló távlatai is fölsejlenek. Csupán sejtem, az egyedüllét, a magunkra maradottság érzését akarja megmutatni a festészet eszközeivel, de egyúttal valamiféle nehezen körülírható boldogságkeresés is átitatja munkáit. Egyfajta álomszerű bizonytalanságot erősít ez a különös színvilág: a mélyzöld, a kavargó kékek, a sárga, a vörös, a barna különböző árnyalatai. Festményein a néző szemét a sötétebb és világosabb ritmusa vezeti: ellentétek, kettősségek elemeire figyeltet. Az emberi magányosságra irányítja figyelmünket, a sors, az élet-halál játék, az elmúlás feletti meditáció kérdéskörébe kapcsolható. Nem tudható, mi történik a képeken, mint ahogyan akkor sem érzékeljük, amikor éppen velünk történik valami, a saját életünkben, de gyakran megérezzük a vihar közeledtét, a tombolás nem távoli jelenlétét. A nézőt felkavarhatja, megrázhatja a borús hangulatú képek atmoszférája. Mintha zavarodottan és megrendülten be akarnánk hatolni a művek örvénylésébe, gomolygásába – a káoszban szeretnénk rátalálni a megbékélésre. A lendületes vonások festői megmunkálása az emberi létezés mibenlétét mutatja. Lőrincz András Ernő alkotásai természeti motívumokból épülnek föl, amelyek azonban nem csupán elvont értelmükkel, jelentészónáik kiszélesítésével utalnak emberi világunkra, viszonyainkra, lehetőségeinkre. Az ember nélküli, sokszor egyáltalán nem emberi léptékű tájban semmilyen, az ember jelenlétére vagy jelenlétének hiányára utaló elem nem található. E képek világát kozmikus egységeket jelölő terek, elemi erejű anyagok szervezik: ég–föld, föld–víz, levegő, nagy kiterjedésű vízfelületek, a különböző fényhatások, a felhők és a víz játéka, a víz fodrai és a napfény együttes hatása által kialakított jelenségek. Lőrincz András Ernő képei az önvallomás erejével hatnak, tanúsítva, hogy alkotójuk nem a kívülálló szenvtelenségével elemez és rögzít. Művei sorsvállalásáról, őszinteségéről, a művészet – ez esetben a festészet, nem pedig a színművészet – erejébe vetett hitéről vall. Talán belső feszültségeit próbálja „kifesteni” magából, a festés így számára megváltás is egyben. Hiszen tudja: a hittel és becsülettel végzett munka lendíthet át bennünket a magunk és a világ életének szakadékain. Naponta odaül festőállványa elé, és tüzes színeket rak föl újabb képeire. Teszi a dolgát: gondossággal, szeretettel. Gondosan szemléli a világot, bár a világ nem nagyon ügyel rá. Hát itt az idő, mi figyeljünk rá!

Szatmári László