Olvasó embernek, pontosabban, nekem mint olvasó embernek Havanna azért is fontos, mert két író is eszembe jut vele kapcsolatban: Graham Greene és Ernest Hemingway. Ebben a sorrendben, ami persze nem kötelező, mert nagyon szubjektív. Azt is tudom, hogy talán az lenne a természetes, ha kubai szerzők ugranának be azonnal. Ám nálam, de azt tapasztaltam, legtöbbször másoknál sem ez történik, aminek többféle magyarázata lehetséges. Esetemben arról van szó, hogy kubai írókat, egy kivételtől eltekintve, nem ismertem, és azt hiszem, legtöbb ismerősöm sem, addig, míg el nem kezdtem Kubába készülni. Akkor természetesen elkezdtem foglalkozni velük (is), de róluk majd külön írok. Greene, a maga különleges, kissé titokzatos, sokszor szinte irracionális, legtöbbször enyhén fülledt, egzotikus világával, szellemes, ironikus stílusával eleve az egyik örök kedvencem, így a Havannai emberünk régi olvasmányom, de újraolvastam, miután hazajöttem Kubából. Ilyen szempontból az utunk egyik nem várt ajándéka a havannai szállásunk volt. A Hotel Capri egyszerre két, sőt, több különlegesség közelében helyezkedett el. Az ablakunkból tökéletes rálátásunk volt a Nacional Hotelre, erre a ma is elegáns és hatásos, eklektikus stílusú épületre, amely a harmincas években nyitotta meg kapuit, és rövidesen, különösen a század közepére mint szerencsejáték- és szórakoztatóközpont híresült el és vált nagyon felkapottá, elsősorban az amerikaiak körében. Ilyen minőségében jelenik meg Greene regényében is. Egyforma magasságú égbe nyúló pálmasor vezet a bejáratához, és mi először azért mentünk oda, mert fekete korallékszereket lehetett kapni az egyik kis butikjában. Valóban volt ilyen, 18 karátos aranyba foglalva, nagyon drágán és nem különösen nagy választékban. Ám ha már ott voltunk, természetesen kimentünk a belső udvarára, mely igazi luxust tárt elénk, sétányokkal, bárral, élő zenével, padokkal, lugasokkal, kis medencékkel, miközben a tenger is szinte nyaldosta a lábát. Már-már irigykedni kezdtem, de szerencsére nem volt időm, aztán Varaderón már mi is hasonló kényeztetésben részesültünk. De erről is majd a helyén. Szintén Greene regényében találkoztam először a Tropicana nevével is. Ez tulajdonképpen egy nagyon elit éjjeli mulatóhely, amelyet 1939-ben nyitottak meg. A 24 ezer négyzetméteres trópusi kertben található klub lényegében egy hatalmas, igen érdekesen fedett kerthelyiséget jelent, ahol sok-sok asztalnál, ha kell, 1700 vendég is elfér. A színpad rendkívül érdekes és hatásos, mert nem csak egy síkban helyezkedik el, ahogyan megszoktuk, hanem mögötte is, meg kétoldalt is, három szinten pezseg, kering a műsor, természetesen mind-mind egyszerre. A kabarénak nevezett előadás zenés-táncos-énekes és néha akrobatikai mutatványból áll, és semmi köze nincs ahhoz a sajátos humoros-kritikus-ironikus műfajhoz, amit a magyar kabaré jelent. A színpad villogó színekkel megvilágított, az oldalsó részek meg valóságos élővirágos teraszokat alkotnak, amelyben a művészek táncolnak. A csapat fiatal és gyönyörű, minden bőrszínt felvonultató lányokból és fiúkból áll, akiknek hajlékonysága, ritmusérzéke és nem mindennapi állóképessége csodákat művel. A szivárvány minden színében tündöklő, fodrosan, csipkésen, tüllből, selyemből készült olyan szebbnél szebb kosztümökben táncoltak rumbát, csacsacsát és minden egyebet – az ismertető szöveg szerint jól kialakított koreográfia szerint –, többek között azzal a céllal, hogy a lehető legtöbbet és legvonzóbbat láttassa, a lehető legelőnyösebben az emberi, különösen a női testből. Mint ahogyan természetesen a táncban is sok az érzékiség – mint minden táncban, ha nem fatuskók járják –, ám a legkisebb szexuális provokáció vagy felkínálkozás sem volt benne. Ez különben máskor máshol is feltűnt, és valószínűleg a nagyon megerőltető, megállás nélkül szinte két órát tartó műsor az, amihez még mosolyt lehet játszani, de valódi csáberőt már nem. Mivel eléggé későn érkeztünk, bár ez viszonylagos, hisz kezdés előtt fél órával már ott voltunk, közvetlenül a színpad előtt kaptunk helyet, de ez egyáltalán nem zavart. Az est fényéhez még rum és kóla is tartozott (benne volt a jegy árában), igen tisztességes mennyiségben: hatunknak két üveg hétdecis rumot hoztak ki, kólát meg annyit, amennyit kértünk. Következésképp, ott ismertem meg a cuba libre koktélt, ugye, a csecsemőnek minden vicc új. Bár már igen ifjú koromban itthon is divat volt rumot inni kólával – ugye emlékszünk, hogy valamikor réges-régen a vodka mellett ez volt a másik külföldi ital, amit állandóan kapni lehetett? – én egyiket sem szerettem, tehát összetöltve még kevésbé ízlene, gondolám. Havannáig kellett szaladnom, hogy megtudjam, tévedtem: két nem-szeretemből lehet egy kedvenc. Persze lime-mal és jéggel. A tropicana show ellenben nem volt ennyire sikeres: túl sok vagy talán túl kevés volt az én ízlésemnek. Havannai szállodánk közelében magasodott még egy érdekesség, az edificio FOCSA, egy 1956-ban épült, 35 emeletes, körcikk formájú lakóház, a város legmagasabb lakóépülete és második legmagasabb épülete a Marti torony után, amit majd szintén bemutatok. Azóta már épült egy nagyon hasonló küllemű szálloda is a Malecónon. A Malecón a főváros nyolc kilométer hosszú tengerparti útja és sétánya, mely a régi kikötőnél kezdődik és a várost átszelő Almendares folyó torkolatáig tart. Valószínűleg egykor szép hely volt, mára néhány szálloda áll valamennyire impozánsan, mert a lakóépületeinek nagy része igen viharvert, sokszor bombatámadás utáni állapothoz hasonlót mutat. Távolabbról nézve aránylag mutatós, mert kirajzolódik mögötte a város. A Malecón másról (is) híres, amiről hivatalosan nem regél a fáma, annál inkább a kubai regények: ez az illegális prostitúció ismert és virágzó helye. Ide állt és áll ki ezután is, ha vége a járványnak, minden lány, aki a testével szeretne egy kis pénzt keresni, akit néha saját szeretője küld, miután már napok óta nem sikerült semmiféle keresetre szert tennie. Bizony, ilyen ez a világ. És a nők szó nélkül mennek, hogy legtöbbször még szép testükkel meghódítsák a turistákat vagy a gazdagabb, esetleg annyira kiéhezett, hogy erre mindenképp áldozó helyieket, és megszerezzék szeretőjüknek is a betevő falatot, aki ezért szerelemmel fizet. Ahogy már Greene is írta: „A szexuális kapcsolat nemcsak a város legvirágzóbb kereskedelmének tárgya volt, hanem egyszersmind az ember életének raison d’etre-je is. Az ember a nemiséget vagy vette, vagy eladta – a lényeg ebben az volt, hogy ingyen sosem kereskedett vele.”

Albert Ildikó