Búcsúlevél Édes hazám, szerettelek, úgy tettél te is, mint aki szeret: a tankönyveid és a költőid is azt mondták, hű fiad legyek. Hű is voltam, fel is nőttem, cinikus ember se lett belőlem, csak depressziós, nehéz és elárult, bezárt cukorgyár a ködben. Őzek fáznak a szántáson vagy egy kisváros, alig látom. Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy mi a fontos a világon. Hogyha néha belekezdtél, az se volt baj, hogy nem szerettél, majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj, de egyszer csak öreg lettél. Gonosz lettél, vak és régi, Egyel butult idegen néni, aki gyűlöletbe burkolózva még ezer évig akar élni. Nem kértél, hogy mosdassalak, annyit se morogtál, hogy hagyjalak, mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin, elárulni se hagytad magad. Az én teám közben elforr, nem vagyok az már, ki voltam egykor, az életem nagy happy end nélkül is véget érhet, mint egy verssor. Azt játszod, hogy nem is hallasz, túl nagy énfölöttem a hatalmad. Hozzád öregszem és belehalok, ha most téged el nem hagylak. Amíg élek, úton leszek: használni akarom a szívemet. A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, Édes hazám, szerettelek. [caption id="attachment_19804" align="aligncenter" width="620"] Dan Tudor Truică[/caption] Királynő gyerekkori költeménye Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt csodálhatod meg nyugodtan, úgy az érzelmek pusztító erejét a versben. Az egyiptomi csürhe Na de majd öregen, ha megérjük, már jó lesz, a vándorlás negyvenegyedik évének első hajnalán, az Ígéret Földje fölött a hegyekben valahol egy alkalmas lejtőn, ahol addigra unokáink, ezek a derék gyerekek felállítják nekünk, vének kis csapatának, bőröket feszítve a dühös nap elé az aprócska dísztribünt, „a VIP-szektort”, ahogy majd mondani fogják nyeglén összekacsintva mögöttünk, de azért annyi szeretettel is, amennyi csak kitelik egyáltalán egy ifjúságtól, hogy onnan szemlélhessük meg a népet, ahogy végtelen sorokban vonul majd be a külső pusztából, és foglalja el a belsőt, veri fel sátrait, és mire leszáll az este gyújtja meg első tüzeit végig a tengerig, pontosan ugyanúgy, ahogy mi magunk is cselekednénk, akár már ma éppen, hogyha nem az a hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, romlott és rosszkedvű csürhe lennénk, aminek Egyiptomban születtünk. Na de voltunk, ami voltunk, leszünk, ami leszünk, ott, öregen már jó lesz majd morogni, epés megjegyzéseket tenni, a régi nagy hősöket kérni számon zsörtölődve, de éles, öreg keselyű szemünk sarkában mégis csak elmorzsolgatni közben a boldogabb időkre tartogatott könnyeket. Remény Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok, a részletek halkan zúgtak odalent, idefenn most egyik se hiányzott. Kérdezni jöttem fel, de a jósnő hazament a lázas kisfiához. A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, pattogva tűnt el, pedig nagy volt: a törhetetlen üveg maradéka! Csak a szívem kérdezgette halkan: kedves vérem, hova lesz a séta? Azelőtt ilyenkor kétségbeestem, mert innen már csak lefelé van út, és idáig nem jár le az Isten. De most itt volt, és ő kísért le később: egy szó nélkül ballagtunk le ketten. De ez a végén lesz, itt még csak állok, és érzem, ahogy elkezdek nevetni: hogy lettem én ennyire magányos, és hogy teljes képtelenség, félreértés, de ez mégse lesz már soha máshogy.