enyhe havazás
Katalán várakozás
Várom, hogy mi lesz. Amikor ezeket a sorokat írom, Katalóniában a történelmet írják. Csúszott a katalán elnök beszéde, még nem tudni, bejelenti a függetlenséget vagy sem.
Hozzászoktam ehhez a „katalán témájú” várakozáshoz: a népszavazást megelőzően is ugyanígy várakoztam. Majd a referendum napján. Tudnak-e szavazni? Elmennek-e szavazni? Talán az izgatott a legkevésbé, hogy miként szavaznak: tudtam, hogy elsöprő többségben igennel. Az erőszakot látva ez nem volt kérdéses, hiszen a tét csak a függetlenségpártiaknak érte meg. És még inkább kíváncsi voltam arra, hogy mi követi ezt a hihetetlen erőszakot. Vártam, hogy Európa, a „régiók Európája” majd leteremti Spanyolországot. Magyarországra és néhány „különutas” társára alaposan rájár a rúd, többek között azért, mert elbánik más országok állampolgáraival. Reméltem, hogy az az ország is megérdemel legalább akkora dorgálást, amely a sajátjaival bánik el, ráadásul erőszakkal.
Utóbbira azonban hiába vártam. Ma is tátva marad a szám, ha belegondolok, hogy a világ szeme láttára agyba-főbe vertek időseket, fiatalokat, nőket, férfiakat. Rendőrök. Pribékek. Mert úgy tűnik, hogy ezt megengedi az alkotmány, a békés népszavazást viszont nem.
Most pedig milliók várják – jobban, mint én – a katalán elnök beszédét. Az EU közben azzal fenyeget, hogy az EU-n kívül találja magát Katalónia, ha a függetlenség mellett dönt. Lehet, hogy ez racionális érv, bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy a katalánok rászorulnának az EU-ra. Vagy ebben a pillanatban akár megkockáztatom azt is: a rációra.
Nézem a tudósítások fotóit, a könnybe lábadt szemeket, a pillanat történelmi feszültségét, és abban bízom, hogy bejelentik, közben pedig attól tartok, hogy nem. Skócia sem merte meglépni. Pedig ez lehetne az a szikra, ami megváltoztatja Európát, a kisebbségekhez való hozzáállást. Amely egyáltalán bebizonyítja, hogy az őshonos kisebbségre nem lehet legyinteni. Vagy éppen annak lenne a szikrája, hogy el kell őket hallgattatni? Őszintén: az sem érdekelne. Mert elfogadhatatlan, hogy ötmillió ember többségének az akarata sem garancia arra, hogy a saját útjukat járhassák.
És akkor mi itthon mire számíthatunk? …Autonómiára vágyó maroknyi székelyek, akiket Bukarest leseper az asztalról, és mint a katalán eset igazolja: a nemzetközi nyomásra is hiába várnánk.
Mindent összevetve igenis remélem, hogy bejelentik a függetlenséget, és remélem, hogy jó helyen csattannak a pofonok. Nyilván, a jó hely mást-mást jelent a különböző szemszögekből, viszont naiv vagy hanyag az a szemszög, amely higgadt vitákkal akarja megoldani ezeket a problémákat.
A pillanat csak akkor lehet történelmi, hogyha mernek élni vele. Remélem, hogy a katalánok mernek, és véghez visznek valami világra szólót, valami olyant, ami nem megijed a pusztítástól, hanem hisz az újjáépítésben.
Nem jelentette be. Tovább várakozom.
Kovács Hont Imre
-min.jpg)
