M. G. a hetvenedik esztendejét tapossa. Egyedül él, tíz éve özvegy, egyelten lánya Magyarországra ment férjhez. Kétszobás lakásában sok a könyv, a kisebbik szobában szerszámosszekrény, kis gyalupad. A konyha csak a legszükségesebbekkel van felszerelve. Mindenütt a gondos kéz, a célszerűség nyomai. [caption id="attachment_84431" align="aligncenter" width="1000"] A zebegényi templom homlokzata a 2008-as felújítás nyomán ismét eredeti pompájában[/caption] Szüleimnek négy gyermekük született, én voltam a második. Utánam még két lány jött, az egyik fiatalon halt meg, szívgyengeségben, hárman maradtunk. A testvéreim másutt találtak munkát és házastársat. A szüleim szigorúan neveltek, életelvüknek tartották a tudás–rend–tisztaság és józan ész négyes egységét. Anyagiakat nem örököltem, csak az olvasás szeretetét. Nem voltunk módosak, de nem is éheztünk. Egészségügyi technikumot végeztem, a megyei kórházból mentem nyugdíjba, egy időben a mentőállomáson voltam asszisztens. Negyven évet éltem a kom­mu­nizmusban, közel harmincat ebben a neve-nincs-micsodában, egyik sem ártott meg különösebben. Erdélyben születtem, itt is fogok meghalni. A lányomékhoz ritkán utazom, el vannak nélkülem is. Apatársamék rendes emberek, sokat segítenek a fiataloknak, Észak-Magyarországon élnek egy kisvárosban, nem fényűzően, de nyugodtan és elégedetten. Nem hajszolják a boldogság kék madarát, annál több eszük van. A lányom tanár a városi gimnáziumban, a vejem vállalkozó. Három gyermeket nevelnek, ők a család kincsei. Apámtól két szakma alapjait, meg egy egészséges életelvet sajátítottam el: légy békében önmagaddal, mert csak magadra számíthatsz. Hihetetlen nyugodt ember volt, sok időt töltött a nevelésünkkel. Amikor értelmessé és megbízhatóvá cseperedtünk, akkor a családi programba a történelemórát is fölvette. Most is emlékszem az egyik ilyen együttlétünkre: „Már volt időtök megszokni, hogy idegen nyelvű környezetben élünk. Ez nem mindig volt így, s ha isten is úgy akarja, nem is fog így maradni. Nem hintem el bennetek a remény magvait, mert fölösleges lenne azzal töltenetek az időt, hogy valamilyen változásra várjatok. Figyeljetek a saját dolgaitokra, mert a világ úgyis arra megy, amerre akar. Időnként jön egy-egy felfordulás és akkor ide-oda tologatják a határokat, az emberek pedig hajlamosak depresszióba esni az ilyen apróságok miatt.” Illusztrációként néhány verset olvasott föl Reményik Sándortól, aki a húszas években írta meg a remény verseit. Emlékszem, az egyikben azt írta a költő: „leszek szú, idegen fában”. Szép szimbólum, de bennem nincs ekkora elszánás. Úgy gondolta, hogy a fa meggyengítésén ügyködik, én – apám tanítása szerint – az időre bízom a megoldást. Reményik a Mohács után című versében – 1926-ban írta, a mohácsi vész évfordulójára – a „százötven éves éj” rémét emlegette: „S ki éjben születik majd, mit csináljon? / Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, / S a sírba is reménysugárral szálljon, / Ha könnyel sózott kenyerét megette. / Mert változnak a csillagok felette.” Megtanultam, hogy ne vágyakozzam elérhetetlen dolgok után, s ne akarjam megváltoztatni azt, amihez nincs erőm vagy tehetségem. Gyakran idézem az egyik Lenin-szobor talapzatára pingált frappáns feliratot: „Ne mosolyogj, Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt se lettünk törökké!” A múltkor egy 1928-as német atlaszt vettem az ócskapiacon. Románia akkoriban 56 ezer négyzetkilométerrel nagyobb volt, mint manapság, merthogy Besszarábia és Dél-Dobrudzsa is a román királyság része volt. Az 56 ezerből kitelik egy darab Svájc és tíz darab Liechteinstein. Most elvagyunk a Közepes-Romániával is, a Pruton túli részek nem kívánnak Bukarest alá tartozni. Sokat olvastam, elég jól ismerem a Trianon utáni erdélyiek sorsát. A családunk számára nem sok jót hoztak a huszadik század háborúi. Nagyapám 1916-ban a fronton halt meg, az egyik nagybátyám a Don-kanyarban végezte. Apámnak szerencséje volt, mert ha nem sebesül meg az ukrán fronton, s nem viszik kórházba, akkor mi most nem beszélgetnénk. Muszka Marci bá távolabbi rokonom volt, akit sudár termettel ajándékozott meg a teremtő. El is vitték Horthy Miklós ajtónállójának, de nevét megváltoztatták, mert nem volt elég magyaros. Lett belőle Csekefalvi Márton, s Budapest ostroma után Amerikáig vonult vissza. A trianoni határtologatás előtt tíz évvel Erdélyben 1,66 millió magyar élt, 1930 után elment vagy kétszázezer, a második világháború is aratott rendesen, de a párizsi béke után egy évvel még mindig volt 1,48 millió. 1977-ben 1,68 milliót számoltak, 1992-ben még mindig 1,6 körül voltunk, 2011-re 1,23-ra apadtunk. Ha e számokat hozzárendeled a nagypolitika eseményeihez, akkor kiderül: a ’89-es rendszerváltoztatás okozta a legnagyobb aratást. Ceaușescu nevezetes népszaporító intézkedései pedig a magyarságot is gyarapították. A történészek véleménye személyenként és koronként változik, én úgy vélem, a kisebbségek számára az 1920–45 közötti évek voltak a leggyötrőbbek. Beke György említette valahol, hogy Petru Groza – a húszas években, miniszter korában – saját kezűleg tépte le a csíki megyefőnök ajtajáról a felírást, miszerint „csak románul szabad beszélni”. Az ötvenes években Groza bátyánknak egy másik arcát is megismerhettük. A politikus a saját érdekei mentén rendezi az ország sorsát, nem a kisebbség vágyai szerint. Újabb bizonyítéka az édesapám mondásának: „A boldogulás útján csupán magadban bízhatsz!” Két írástudót említek a húszas évekből, az ő példájukat kevesen követték. Amikor ők jöttek vissza Erdélybe, akkor a vándorlás iránya épp fordított volt. Nem csúcsai az erdélyi irodalomnak, de a tisztességesen helytálló emberek között emlegetik őket. Kós Károly úgy vélte: „Hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten.” S hazajött. Benedek Elek is visszatelepedett Kisbaconba, de neki csak nyolc évig tartott a kisebbségi lét, mert 1929-ben elhalálozott. Kós Károlyt én csak Károly bácsinak nevezem, noha nem találkoztam vele soha. Személyét és életművét követendő példának ajánlom minden ingadozó erdélyi számára. Olyan sajátos stílust alakított ki, amellyel világhírnévre tett szert, az ő kedvéért egy ausztráliai építész Budapestre költözött és megtanult magyarul; Anthony Gall a neve, csuda szép könyvet állított össze Károly bácsi munkásságáról. Az első világháború után azt hitte, hogy megvan a tehetsége a politikához, pártot is alapított, de hamar kihátrált a mocskos hatalmi harcból. Azt csinálta, amihez megvolt a szakképesítése: építkezett. Kőből és szóból, ahogy Kányádi mondta: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből / várat.” [caption id="attachment_84432" align="aligncenter" width="1000"] A marosvásárhelyi közüzemek kisebb épületei[/caption] Összegyűjtött cikkeit 2014-ben adták ki Csíkszeredában, 630 oldalas kötet lett belőle. Lényeglátására vall, hogy könyvkiadásban gondolkozott, tekintve, hogy a magyar szó élteti a magyar nemzetet. Az erdélyi Szépmíves Céh megalapítása és vezetése felért egy győztes csatával. A kisebbségbe szorult magyarság sorsa ugyanis folytonos harcot jelentett: a beolvadás elleni küzdelem során önmaga lustaságát kellett legyőznie minden magyarnak, tekintve, hogy megmaradásunk az anyanyelv ápolásától függ. Károly bácsi nevéhez fűződik egy másik, jelentős fegyvertény is, a Kiáltó Szó című kiáltvány megszövegezése, amelyben megmutatta a Trianon utáni általános kétségbeesésből kivezető utat. – Itt van, olvasd: „Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok. Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik; aki mást hisz: álmodik; aki másban reménykedik: délibábot kerget. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlen rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Azóta is dolgozunk. Apáink elismerték Károly bácsi igazát, és szóbeli örökségként ránk hagyták a lényeget: a kisebbségi lét kényszerítő körülményként működik, mert nem tűri a tétlenkedést, nem enged ellustulni. Béla bácsi – öreg földész barátom – is hasonlóképpen fogalmaz: „Ráfizetésből még meg lehet élni, semmittevésből nem.” Igaz ugyan, hogy Trianon után kisebbségi sors lett az osztályrészünk, de ez nem ok a csüggedésre. Az a nemzedék, amelyik ezt nem tudta feldolgozni, már a Házsongárdi temetőben várja a boldog feltámadást. Már az én generációm sem tartotta istencsapásának a kisebbségi létet, mert úgy tűnik: az utódállamokba szorult magyarság – relatíve – Erdélyben van a legjobb helyzetben. A többségiek mindig kitalálnak valamit, amivel bosszantsanak, de nem kell odafigyelni. Nemde a soros miniszterelnöknek is távoznia kellett Bukarestből – tíz-tizenöt hónappal korábban –, mert gonoszul szólt a kisebbségiekről, nem beszélve a szeptemberi iskolakezdésre időzített tréfáról, amikor a román nyelvű oktatást akarták – úgymond – megreformálni. Két hónap múlva repült az oktatásügyi miniszter is. Hátha Bukarestben lejegyzik a tanulságot, és máskor jobban megfontolják: politizálni akarnak-e vagy oktatni. Én már kifelé megyek, guggolva is kibírom azt a pár évet vagy hónapot. A lányom úgy gondolta, hogy jobb az anyaországban. Nem szóltam bele, ez már az ő élete. Nem látom értelmét a kivándorlásnak, bárhová mész, „gyüttment” leszel. Az 1990-es márciusi balhé után megritkult a marosvásárhelyi magyarság, de úgy látom, nődögél az utánpótlás, a játszótereken nemcsak a szél hajtja a hintákat. Károly bácsi a kilencvenedik születésnapján mondta: „Elsősorban építésznek tartom magam, íróvá a körülmények és a közvélemény tettek. De függetlenül attól, ki milyen művészeti ágban tevékenykedik, kötelessége népének szolgálni. Aki ezt nem vállalja, az áruló.” Ha a „ki milyen művészeti ágban” helyett azt írom: „ki milyen területen”, akkor általános érvényű lesz Károly bácsi parancsa. Jó lenne, ha az erdélyi magyar elit ehhez igazítaná a lépteit… Kuszálik Péter