Az otthoni, csíkmadarasi általános iskolás évei után a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban folytatta tanulmányait, ezzel párhuzamosan pedig elvégezte a Vámszer Géza Művészeti Népiskola hároméves oktatási programját. A gimnazista és kolozsvári egyetemista évei alatt is rengeteg népzenésszel, példaképpel ismerkedett meg, sőt zenekarokat alkotva, sűrűn muzsikált velük együtt. Mára két erdélyi zenekarban zenél aktívan: a csíkszeredai Tarló, illetve a marosvásárhelyi Üver zenekarban. Emellett a munkája sem áll távol a hivatásától, ugyanis a csíkszeredai Erdélyi Hagyományok Háza munkatársa, emellett igyekszik továbbadni tanítványainak azt a tudást, amit egykor ő is megkapott. 

– Táncházzenészként a zene állandó örömöt és élményt ad. Egy jól eljátszott dallam nemcsak a hallgatónak, de nekem is öröm: az együtt muzsikálás, egymásra hangolódás, a tánc­házak lendülete mindig meghatározó. A zene nyelve számomra olyan, amely képes kimondani azt is, amit a szavak nem tudnak: örömöt, fájdalmat, emlékeket, szenvedélyt.
Állítja: a magyar népzene különösen gazdag, és ebben hatalmas szerepe volt Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak, akik nemcsak zeneszerzőként, hanem gyűjtőként is óriási munkát végeztek. Az ő gyűjtéseik tették lehetővé, hogy ma is hozzáférjünk azokhoz a dallamokhoz, amelyeket parasztemberek, pásztorok, falusi muzsikusok játszottak több mint száz évvel ezelőtt. Antal Csanád számára ezek a gyűjtések nem múzeumi tárgyak, hanem élő kincsek: tanul belőlük, játszik belőlük, és továbbadja őket.
A népzene szerinte nem pusztán múltidézés, a mai ember számára is élő és aktuális tud lenni. A táncházakban, fesztiválokon vagy akár egy csendes együtt zenélés során a népzene közösséget formál. 

– Összeköt bennünket: nem számít, hány éves vagy, honnan jössz, milyen nyelven beszélsz. A népzene segít lelassulni is – elmélyülni egy dallamban, egy díszítésben, egy lüktetésben. A mai rohanó világban különösen fontos, hogy legyen egy hely, ahová hazatérhetünk lélekben is. Számomra ez a hely a népzene.
A legfontosabb számára az, hogy a muzsikája hiteles legyen, és őszinte. Ha valaki emiatt meghallgatja, elmosolyodik, lekíséri, netán táncra perdül, akkor már megérte.
S hogy változott-e a ma emberének viszonya a zenéhez? 

– Tömören annyiban biztosan, hogy régen azt kérdezték: Mi a kedvenc nótád? Ma meg azt kérdezik, hogy mi a kedvenc számod. Régen a falu népe együtt énekelt, táncolt, muzsikált, a zene ott volt az élet minden fontos pillanatában: születésnél, lakodalomban, munkában, gyászban. Nem volt külön előadó és közönség, mindenki részt vett benne. Ma sokkal inkább „háttérzajjá” vált, és könnyebben elérhető, mint valaha, de talán épp emiatt ritkábban hat ránk igazán mélyen. Népzenészként azt látom, hogy sokan újból keresik a személyesebb zenei élményeket. Egyre többen jönnek táncházakba, népzenei táborokba, mert vágynak arra az élő kapcsolatra, amit a népzene ad: közvetlen, őszinte, emberi. Tehát igen, a zene helye és szerepe átalakult, de épp emiatt még fontosabb, hogy élő zenével, közös zenéléssel is jelen legyünk az emberek életében.
Antal Csanád szerint a népzene ma is meg tudja szólítani a fiatalokat, például egy táncházban, egy táborban vagy koncerten. Mint mondta, a népzene ereje abban rejlik, hogy egyszerű, őszinte és közvetlen. Nem kell hozzá képzettség, csak nyitottság. Azt látja, hogy egyre több fiatal kezd el hangszeres népzenét tanulni, táncházakba járni, gyűjtéseket hallgatni.
– Én hiszek abban, hogy a népzene nem ódivatú műfaj, hanem élő és óvatosan újraértelmezhető.