erős felhőzet
szórványos felhőzet
Karcsi kereszt
Lassan eltávozik az élők sorából a szüleink generációja. Elfogynak az éveik. Véget ér az az idő, amelyet emberi lépték szerint ezen a földön tölthetnek. Utánuk aztán mi következünk. Nem olyan megnyugtató a helyzet számunkra, mint volt ennek előtte tíz, húsz vagy harminc esztendővel, amikor azt hittük botorul, hogy előttünk a végtelen, hogy soha nem telik el a jussunkként mért idő. Akkor még a nagyszüleink is éltek. Emlékszem a beláthatatlannak tűnő nagyvakációkra. Vagy a hosszabb kirándulásokra való készülődésekre, amikor kizökkenünk a megszokottból, és változó helyszíneken sokkal gazdagabb élményhalmaz közepette feledkezhetünk bele a színes gyönyörűségekbe. Idegenben, élmények sűrűjében egészen másképp telik, nagy testű folyamként zubog az idő. Most azonban itt vagyunk, és a hazai elmúlás súlya vetül ránk. Még jó, hogy van hazánk. Ilyen. Kicsi. Rozoga. És vétkek nyomával körülkerített…
„Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk” – jut eszembe egy Hamvas Béla-idézet. Szeretjük olykor elővenni a bölcsek szavait, akárcsak az illő igéket a Szentírásból. Karcsi kereszt jó olvasó volt, még nekem is hűséges és vallomásos követőm a sajtó és az irodalom pászmáin, de nem azért élt úgy, példamutatóan, mert túl sokat bújta a cédulázó filozopterek okosságait, hanem „csak” tudott valamit. Kicsiny dolgok által volt képes hasznossá válni. És az apróságok így teljesedtek, kerekedtek valósággá, naggyá és egésszé az életében. Mindig a munka jut eszembe, ha emlékét idézem. A lovak. A szekerezés. A marhák. A szekere után kilógó nyelvvel loholó Fürge kutyák generációi. Kajmáca. Vargyas. Őzeresztő. A szántás. A kaszálás. Az erdő. Pár évvel ezelőtt történt, amikor nagyon fáradtan vánszorogtunk volna haza a saját birtokunkról a jól végzett feladat örömével. Egész nap dörgött-villámlott körben a hegyek mögött, de az eső elkerülte a völgyet. A bolyongó idő nagyot javít a munkaerkölcsön, mindent feltakartunk és elraktunk az odrokba. Kereszték azonban hárman kínozták a majdnem megoldhatatlant, bő hektáron száradt a szénájuk a patak melletti réten. Semmi esélyük nem lett volna a végére érni, ha nem állunk be melléjük. Mi hatan. Talán fél óra kellett, és felfogyott. Aztán csoroghatott a nyakunkba sűrűn a zápor. Megittuk végül az utolsó korty pálinkát is a feles üvegből, s mint holmi ugrálástól agyonfáradt békák, leheveredtünk a csűr földjére. – Na, még ez hiányzott! De meglett! – nyugtázta Kereszt. Közben úgy félóra múltán kékre derült az ég, és mi kilencen elégedetten ültünk fel a friss szénával megrakott szekér derekába. A lovak nem teketóriáztak, nem kellett nekik az ostorral való biztatás, holott annyian komoly terűnek számítottunk. Úgy tűnt, hogy hazafelé könnyebben járható az út, s tán rövidebb is…
Kereszt a nyolcvanöt esztendő során csak addig hiányzott a faluból, míg katona volt. – A lapát nyelén – mondogatta szűkszavúan, de lehetett tudni, hogy az kényszermunka lehetett, ám a javából, mert a jó gazdákat s azok gyermekeit, a kulákcsemetéket munkaszolgálatra vitték, mert az idő tájt bűnnek számított, ha valaki jó módban élt a föld terméséből, a két keze meg az esze jóvoltából. A templom közvetlen szomszédságában lakott. És nem tétlen kíváncsisággal lesett ki a kapuja mögül a kis terecskére, hanem rendszerint ott volt minden vasárnap a második harangszó után a gyülekező férfiak körében. Hogy tudjon a dolgokról, s tegyen is, ha kell. Tett is. Bőven. Kézzel. Pénzzel. És jó tanáccsal is. A közre. Mert az úgy talál.
Egyszer elmondta, hadd tudjuk, hogy köze van ahhoz a cserefához, amelyik a templomkertben növekszik. – Az első kiszáradt ugyan, de ott voltam akkor is, amikor ültették a másodikat. Az aztán szépen megfogant… Fél szóval sem említette, hogy ő lett volna a kezdeményező, aki hozta a csemetét. Csak annyi volt érdemleges számára, hogy közölje: jelen volt ennél a közös cselekvésnél. – Én már nem fogok ülni az árnyékában – jegyezte meg sokatmondóan –, másokért ültettük… Vajon nekünk lesz-e időnk beállni a lombok hűvös árnya alá? És vajon jönnek-e utánunk mások, akik ott állnak majd, csendesen beszélgetve, várva a harmadik harangszót vasárnap délelőtt tizenegykor és az érkező tiszteletest?...
Simó Márton
.jpg)
