erős felhőzet
szórványos felhőzet
Káosz és ünnep
Csak úgy kapkodtam a fejem a múlt hét végén. Egyrészt próbálkoztam azzal, hogy kövessem az eseményeket. Másrészt pedig igyekeztem hozzárendelni a magamét a nagy egészhez, arra törekedtem, hogy képes legyek meglátni és rögzíteni azokat az élményeket, amelyek engem értek.
Két eléggé fontos eseményt választottam. Egyik a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, a Skanzen Erdély tájegységének avatása volt, a másik pedig a székely himnusz napja.
Szentendrén – mintegy hétszázötven kilométerre a székely anyavárostól – jó volt otthon lenni. Lassan huszonöt esztendeje annak, hogy az intézmény munkatársai hozzáláttak a tájegység kialakításához, amelyhez hatalmas szakmai tudás kellett és rengeteg pénz. A hozzáértés értelemszerűen megvolt, és azóta minden anyaországi kormány felelősen hozzárendelte az anyagi forrásokat is, hogy olyan legyen, méltó ahhoz a nagytájhoz, amelyet Erdély képvisel a Kárpát-medencében. Az események azonban a legutóbbi öt-hat esztendőben gyorsultak fel igazán, amikor eljött az ideje a forma kialakításának. Több alkalommal is elhangzott a csütörtöki megnyitón, hogy Erdély nélkül nem képzelhető el Magyarország, Magyarország nem lehet az, ami a százkét esztendeje szerencsétlenül elcsatolt – nála nagyobb kiterjedésű erdélyi, partiumi és bánsági – részek nélkül. Egyelőre hat – tegyük hozzá, hogy elsősorban Székelyföldről, illetve annak peremvidékeiről származó – kisvárosi épület, öt falusi porta, egy replikaként felépült unitárius templom, iskola és kultúrház jeleníti meg a transzszilván vidéket. Ilyen markáns, ennyire reprezentatív épületegyüttes sehol, semmilyen szabadtéri gyűjteményben nem lelhető fel. A Skanzen projektje egyedülálló az összmagyar kultúrában. Aztán elhangzott még az is, hogy ezzel a programmal nem elvettek, nem elvittek értékeket, hanem mindössze annyit tettek, hogy felmutatták azt a pazar felhozatalt, amely – esetleg – lelki szemeink előtt látszik, ha képesek vagyunk „úgy” nézni. Ez a felhozatal – bár még csak töredéke a tervezett nagy egésznek – megtaníthat arra, hogy idehaza is figyeljünk, óvjuk azt, amit egyre jobban elfednek a korszerű, de annál idegenebb formák. A tájegység erősíti biztonságtudatunkat. Ugyanakkor arra is alkalmas, hogy felkeltse a majdani látogatóban az utazási, a megismerési kedvet, s így akár turizmust serkentő szerepe is lehet.
Ami a székely himnusz napjának ünneplését illeti, az két napon át zajlott. Szombaton és vasárnap. Hogyha jól érződött a Skanzenben a Trianon-szindróma, akkor a Csanády–Mihalik-féle „kicsi himnusz” létrejöttének centenáriuma is az akkori kataklizma szövődménye. Végre sikerült tudományos megközelítéssel rávilágítani a dal és a szöveg meglévő esztétikai értékeire. Itt nem az a fontos, hogy mekkora költő volt Csanády György, hogy egyáltalán zeneszerző volt-e az orvosegyetemet végzett Mihalik Kálmán, hanem az a felmutatott ténysorozat a meghatározó, hogy a székely himnusz e száz év alatt átesett a folklorizálódás különböző szakaszain. Helyenként művészi beavatkozással, de inkább köznépi gyakorlás és használat által nemesedett olyanná, amilyen napjainkban. Vállalható. Bevallom, nem voltam oda érte anno, túl szerénynek, visszafogottnak tartottam, de lassan rájöttem arra, hogy jobb ez így. Nem az agresszivitás, nem a lendület, nem egy harcra és lázongásra buzdító induló kell nekünk, hanem olyan dal, amely legendás múltunk révén hittel vezet el a máig, Istenig, s onnan holnapot is ígér.
Káosz van a világban. Mi pedig ünnepeltünk e két alkalom jóvoltából. Nyilvánvaló, hogy voltak másfelé is szép alkalmak, püspökökkel, miniszterekkel, államelnök asszonnyal. Nyilvánvaló, hogy másutt is elhangzottak, más irányokból is érkeztek szitokszavak, felhangzott itt-ott a többség politikai morgolódása, de mégis erősebbek voltak mindennél a mi belső és közös szívdobbanásaink. Mert mindennek dacára képesek vagyunk együtt lenni.
Felderengett bennem egy történelmi tabló vázlata. Wesselényi Miklós tervezete a Habsburg-birodalom föderalizálásáról (1844), amelyet többen, többször is elővettek, ám végül aztán a lugosi származású Aurel Popovici fejlesztett tovább (1906), de túl későn, s az épp megszületni készülő jövőtervet elsodorta a nagy háború, amelyet később határoztunk meg első nagy világégésként. A Popovici-féle Nagy-ausztriai Egyesült Államok tervezetében – bizony – benne foglaltatott az autonóm és regionális kormányzattal rendelkező Székelyföld. Ha mai szemmel vizsgáljuk ezt az elsikkadt projektet, akkor ott sejlik mindjárt lehetőségként egy erős, ugyancsak szövetségi rendszerű, még kiterjedtebb „virtuális állam”, amely akár Közép-európai Egyesült Államokként is meghatározhatná önmagát. Csillagösvényen, a több mint száz éve széttaposott Kelet-Közép-Európa rekonstruálása által, annak létező szellemisége által juthatnánk el oda, ha lenne hozzá kellő akarat, béke és jövővágy.
Simó Márton
-min.jpg)
