Negyedik alkalommal szervezi meg Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ a megye legátfogóbb képzőművészeti kiállítását, a Hargitai Szalont, az idén meghirdetett Együttélés témában 38 szerző összesen 50 alkotással nevezett be. A tárlat ma este 6 órakor nyílik Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában. Az eseményt Székedi Ferenc méltatja. Botár László, a IV. Hargitai Szalon kurátora, még a nyár elején, az Együttélés címszóban jelölte meg a Hargita megyében élő, innen elszármazó, vagy a megyével rokonszenvező képzőművészek idei kiállításra bezsűrizhető alkotásainak alaptémáját. Elgondolkodtam, mi történt volna akkor, ha a felkérés 1989 előtt történik. Akkor ugyanis a fogalmat kizárólag két témakörre szűkítették le: a román és a hazai nemzeti kisebbségek harmonikus együttélése, illetve a kapitalista és szocialista világrendszer háború nélküli modus vivendi-jének a megtalálása. A romániai rendszerváltás után azonban az együttélés fogalma számunkra is átalakult: egyrészt kinyílt előttünk a világ, és most már nem csupán olvashattuk, hanem a különböző helyszíneken a maga mindennapi formájában is megtanulhattuk, hogy milyen a különböző népcsoportok együttélése, másrészt pedig rájöttünk arra, hogy a nemzetek, nemzetiségek, nép- és társadalmi csoportok olyannyira különböző együttélésén túl, amelyet többek között az integráció, asszimiláció, kirekesztés, párhuzamos társadalmak kialakulása és más kifejezésekkel illetnek, a fogalomnak jóval sokrétűbb vonatkozásai léteznek. Az embernek együtt kell élnie a tájjal, a természettel, saját szűkebb és tágabb környezetével. De életvitele megbonthatatlan a múlttól, mint ahogyan az előtte kibontakozó jövőtől is. Egyre kevésbé ugyan, de egyazon fedél alatt együttélnek nemzedékek, hagyományok maradnak fent, élednek újjá az időben, vagy éppen porladnak szét a szemünk láttára, vallások közelítenek egymáshoz vagy távolodnak egymástól, és együtt kell élnünk egy egész sor olyan emberi jellemvonással, amelyeket szívünk szerint megvetnénk, de a hétköznapok mégis arra kényszerítenek, hogy a kompromisszumos megoldásokat keressük. És a képzőművészeknek együtt kell élniük a mindennapi létfenntartás gondjaival, az alkotásra fordított idő beszűkülésével, noha lehet, hogy ezt éppen fordítva szeretnék, mint ahogyan azt is el kell viselniük, hogy az alkotás, a teremtés legragyogóbb ötletei a kivitelezés hiányában elszürkülnek. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy a menekültekkel, bevándorlókkal, a népvándorlókkal, úgymond a migránsokkal foglalkozó egykori gyakoribb közbeszéd nyomán csupán a határokon áthullámzó tömegmozgásokkal, netán kultúrák és világvallások ütközőpontjaival azonosítsuk az együttélés erényeit vagy hátrányait, egész feltételrendszerét, noha ez a lehető legbeszűkítőbb szempont. Az a közel félszáz képzőművész, aki beküldte a munkáit és amelyekből a zsűri válogatott, szerencsére nem esett ebbe a hibába: különböző műfajokban, különböző hangnemekben, a képzőművészet sajátos eszközeivel, a vizuális nyelv jelképrendszereivel és metaforáival megtalálták az alaptéma majd valamennyi vonatkozását, és úgy válik az idei, IV. Hargita Szalon az alkotói érzékenység olyan találkozóhelyévé, ahol a műértő közönség hosszasan elidőzhet, mert bőven akad, amit felfedeznie nem csupán a művészek, hanem saját külső és belső világában is. Az alkotók névjegyzékén végigtekintve, ezen a IV. Hargitai Szalonon a legfeltűnőbb: térségünkben ugyancsak szép számú képzőművész-nemzedék él egymás mellett, és hadd tegyem mindjárt hozzá, egymástól nem elszigetelten, hanem mester és tanítvány vagy egyenrangú alkotó és alkotó kapcsolatban. A tavaly 75. születésnapját életműkiállítással ünneplő Márton Árpád ugyanúgy jelentkezik ezúttal is a szülőföldhöz tartozás stílusjegyeit és színvilágát magával hozó pasztelljével, mint Zsigmond Márton, aki vízfestménye ismétlődő motívumaival az általa olyannyira kedvelt monumentalitásra, sőt mi több, a világegyetem végtelenségére utal. Török Erzsébet faliszőnyegei már évtizedek óta értékes kísérői a székelyföldi képzőművészeti életnek, és ezúttal sem tagadja meg önmagát, az összetartozás ritmusai, formái, színei remek alkotást hoztak el a szalonba. És ha egy picit közeledünk az időben, akkor figyeljünk Nagy Ödönre, akinek két munkája elválaszthatatlan attól az expresszív formavilágtól, azoktól a színhatásoktól és attól a csillapíthatatlan kísérletező kedvtől, amelyekkel különösképpen 1989 után oly sok egyéni vagy közösségi, nyitott vagy zárt térre szánt alkotást létrehozott. Xántusz Géza sárgás-barnás, árnyalatokban oly gazdag színvilágával, és a rá jellemző, szétbontott-sokrétű fényérzékelésben most szokatlanabb témát választott, mint ahogyan Turcza László sem tagadja meg önmagát: triptichonja a már jól ismert stílusában kelti életre, önti szürrealisztikus jelképekbe nemzedéke zenei élményeinek egyik, időn át is megmaradó töredékét. A közhelypukkasztástól sem mentes felfogás pedig mintha találkozna Botár László igyekezetével, aki erőteljes gesztusokkal szól arról, hogy mi marad abból az induló, nemes alkotói szándékból, amely áttör vagy átgyötri magát a közöny, a közömbösség, a meg nem értés vagy a hivatali látásmódok falán. A Csíkból induló, Bécsben élő Fazakas Csaba égetett fája részlete egy jóval nagyobb kompozíciónak és része annak a lét belső törvényeit kereső látásmódnak, amely mögött erőteljes művészeti ideológia áll. Említettem már az alkotón átszűrődő groteszk, szatirikus látásmódot: aki erre még inkább kíváncsi, az hosszasan tanulmányozza végig Siklódy Ferenc színes és részleteiben ugyancsak aprólékosan kidolgozott grafikáját, amelyben a környező világunk elemei mintha egy görbe tükörben sorakoznának fel, és nyugodtan ide sorolhatjuk Vitos Hajnalnak a két dimenzióból a három felé tartó kerámia-, de még inkább vegyes technikájú kompozícióit, amelyben az emberi magatartás pajkos, pajzán, humoros vetületei olyan életbölcsességgel szűrődnek át, mint egykor a Benczédi-kisplasztikákon. A továbbra is kísérletező kedvű Szabó Árpád több műfajban, erőteljes jelképkeresésekkel, hagyományos és újszerű plasztikai elemekkel figyelmeztet az együttélés vagy a széttöredezés, az egymáshoz való közeledés vagy közeledésképtelenség veszélyeire, mint ahogyan Csata Jenő ugyanazon színek és formák társításában vagy éppen szétválasztásában látja és láttatja a határtalanság és a határok kettősségét. Keresztes Györgyi két munkájában az együttélés emberi vonatkozásait veszi szemügyre: az egyikben az elmosódó arctalanság utal az egyéniség lebontásának, lebomlásának és kommunikáció képtelenségének a veszélyeire, a másikon pedig éppen a sokféleségben találja meg a közös emberi jellemzőket. Ráduly Piroska a színek és formák finom intimitásával figyelmeztet az emberi kapcsolatok érzékenységére, János Erika pedig éppen ellenkezőleg: általa mintha napjainkig elért volna egy modern, szecessziós fuvallat, amely picit Klimt-szerűvé és vitrália-vonzóvá változtatja alkotását. De ha már szóba jött az üveg- és iparművészet, akkor hadd tegyünk még egy lépést Elekes Gyula két nagyméretű, kiváló tűzzománcáig, amelyeken maszkokba hajló arcok vagy arcokba hajló maszkok ezúttal kevésbé hagyományos színekkel figyelmeztetnek az együttlétre és a közös töprengésre. Maszkokkal jelentkezik Kovács Kinga is, installációjával egyben felhívja a figyelmet, hogy a korszerű kifejezőkészség, az interaktivitásra való felszólítás mifelénk is jelentkezik, mint ahogyan Tompa Bors Eszter napjaink eklektikus, vagy divatosabb szóval, vintage elrendezése a jelzések és jelképek egy síkba helyezésével az idők és formák együttélésére is utal. Váncsa Mónika másképpen küzd az idővel, illetve egy emberöltőnyi élettel: az évtizedek a születéstől a halálig átsejlenek, átgomolyognak néhány kiválasztott jelképén. Valamiféle életsors illusztrációja is lehetne ez a munka, mint ahogyan Csillag István míves szakmaisággal kidolgozott grafikájának illusztratív jellege is feltűnő: az inkább szövegkép üzeneteket hordozó, semmint kalligrafikus funkciókat betöltő betűk, vagy a háttérben felsejlő arc a grafikai összhatás fontos kellékévé válnak. A grafika egyébként a maga eredeti, erőteljes, expresszív, erőt sugárzó változatában mindenekelőtt Kristó Róbert szénrajzában van jelen, mint ahogyan más változatai azt az utat jelzik, amelyet a klasszicitástól napjainkig megtett. Fülöp Árpád játékos, könnyed, a szó eredeti jelenésétől eltérő és éppen ezért napjaink számára is többletüzeneteket hordozó gladiátorai a maguk koncentrikus köreivel inkább játszadoznak velünk, semmint vérre menő küzdelmeket idéznek fel, Xántusz Gellért Lehel színes, számítógépes grafikája a maga időben és térben egyre halványodó nőalakjával pedig nem csupán a szétfoszló emlékezetre, hanem az egykori erőteljes élmények kopására is figyelmeztet. De van még számítógépünk. Simon Béla alkotásai bizonyítják, hogy a komputer manapság már majdhogynem olyan eszköz a gondolkodó, alkotó képzőművész kezében, pontosabban a keze alatt, mint az ecset, de hogy ez utóbbi erőteljes vonásait soha nem nélkülözhetjük, arra jó példát szolgáltatnak Gergely Miklós Csaba munkái, amelyeknek mondanivalóját éppen a dinamikus ecsetkezelés hangsúlyozza ki. És hogy szójátékkal éljek: Török Ferenc kissé Kokoschka-szerű kakasa éppen olyan dinamizmust és expresszivitást sugall, mint Jakab András kapuk előtti élményvilágot vonal- és színkavalkádként, kavargásként felfogó alkotása, ahol az együttlét nem a maga csendjében és csendességében, hanem ötvöződésében, örvénylésében van jelen. Akárcsak ahogyan a maga másféle, absztrakt megközelítésű munkáiban Kusztura Sándor teszi, aki a nagyobb felületek és a rajtuk elhelyezett festékcseppek közötti ellentétekben keresik az együttélés lehetőségeit. És hogy az absztrakt, a teljesen alakok és tárgyak nélküli világ mégis mennyire alkalmas a teljesség visszaadására, arra a legjobb példa Ferencz Zoltán két munkája. Gondoljunk csak arra, amikor elhagyjuk a tengert, hónapok után mi él tovább bennünk: a tenger kéksége és a tengerparti homok sárgasága, mint egységes és együtt élő egész, amely mindig, az évek ellobbanása után is velünk marad. A nagy kékség után ezen a kiállításon azonban geometrikus formákban, metaforaként jelentkezik más kékség is. Vorzsák Gyula szakadó hídja a két part közötti átjárás, az együttélés lehetőségeinek a szétszakadására is figyelmeztet, mint ahogyan Kolumbán Antal Imola két világában a békés tájra színhatásokban rávetül valami ijesztő, valami lidércnyomásos, valami pszichedelikus, hogy megintcsak világunk egyik kifejezésével éljek, miközben Csillag Imola egyéni technikájú textíliáján a föld és az ég egysége jóval megnyugtatóbb színekben forr össze. Mezey Ildikó továbbra is keres-kutat: nem véletlenül szabásmintára emlékeztető, textília-alapú alkotásai játékosan az emberi élet megannyi mozzanatára emlékeztetnek. [caption id="attachment_36763" align="aligncenter" width="5513"] Váncsa Mónika: Mulandó[/caption] Uliana Gujuman két alkotásával, a nagy növényi és földfelületek között megjelenő piciny és törékeny állatfigurákkal viszont nem csupán az olykor naivitásba, játékosságba, sőt akár egzotikumba is hajló természetre figyelmeztet, hanem annak törékenységére is. És utoljára, de nem utolsósorban: Vass Mária Magdolna figuratív balladájával, az élet megannyi szenvedését magán hordozó parasztasszony arcával visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: a szülőföld-érzés fogalomvilágáig, amely az egyre inkább mozgékonyabb, mobilisabb korban ránk, az itt élőkre, még mindig jellemző. A festmények, grafikák, textíliák és más műfajok után néhány mondat a jóval kisebb számban beérkezett térplasztikákról. Bara Barnabás fából készült szobra, Gea, a Föld anya, nem csupán a teremtés örök mítoszából fogant, hanem szobrászati alapformáival a lényegretörés, a közös, nyelvektől és népektől független emberi létezés jelképe is. Lakatos László nem csupán súlyos, hanem fajsúlyos, ekevasból készült munkája a maga színeivel és díszítőelemeivel akár népi jelképnek is felmagasztosulhat, mint ahogyan Márton József kerámiaalkotásai, a Janus-arcú macskával és a két nővérrel a gondolatiságba vezetik el az ilyen típusú, tárgyiasult díszítőművészetet. Az alkotók és a művészetkedvelők közötti együttlét, együttélés a csíkszeredai kiállítás után is folyatódik, hiszen Székelyudvarhelyre, Gyergyószárhegyre és még máshová is ellátogat a IV. Hargitai Szalon, igazolva a kortárs képzőművészet teremtő erejét régiónkban.