A százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat legújabb, a bevett szokás szerint pünkösdre megjelent kissorozatának része Kacsó Sándor: Válogatott írások című kötete. A könyvet Filep Tamás Gusztáv ajánlja. Mindmáig nem jelent meg önálló kiadvány Kacsó Sándor közírói teljesítményéből, sem a teljes anyag (ez lehetetlenség is volna, több száz azonosítható, névvel, betűjeggyel ellátott cikkről van szó), sem válogatás. Nem volt kötetben olvasható az 1930-as években írt néhány tanulmánya, előadásszövege sem. S bár jelent meg könyve Válogatott írások címmel (1970-ben), ez csak szépirodalminak minősített munkáit, novelláit, karcolatait, s két megcsonkított regényét tartalmazta. Mostani válogatásunk akár úgy is minősíthető, mint amely a másik végletet tükrözi. Éppen azért, mert a prózaíró Kacsó ismertebb, a memoáríró még inkább, az eddig legmostohábban kezelt, a kisebbségtörténet dokumentálása szempontjából kitüntetett jelentőségű újságírói műfajaira koncentráltunk összeállítása közben. Még világosabban: könyvünk címe abban az értelemben „torzít”, hogy – a kiadóval egyetértésben, illetve határozott kérésére – nem a fikciós írásokat tekintettük a válogatás alapjának. Szerepel ugyan a kötetben néhány olyan szöveg is, amely helyet kapott az író második, Nagyidő (1946) című novelláskötetében, de mintha az akkori összeállítást jellemző „műfaji engedményként”; ezek nem fikciós munkák, hanem irodalmi tárca, emlékezés, szülőföldvallomás. Az előszót író Benedek Marcell így is azt állította, hogy a szerző az erdélyi novella „legkülönb művelői” közé tartozik. Most döntően az író életművének egyik legértékesebb rétegéből, a közíróiból tallóztunk az író két világháború közötti pályaszakasza megörökítésének szándékával. Időbeli korlátot is állítottunk tehát magunk elé: a kötetet elvben a második világháború befejeződésével – gyakorlatilag egy 1943-as Márton Áron-kisportréval – zártuk le. Kacsó egyetlen későbbi szövege kapott helyet benne – tematikus kapcsolódása miatt –, egy az írói indulás, a Tizenegyek antológiájának szervezése idejéről szóló emlékezés, amely talán értelmezi az alkotó későbbi pályafordulatát is. Kacsó 1945 után is írt újságcikkeket, de ezek már a politikus szövegei, nem a közíróéi. Nyilván nem tévedünk, ha azt gondoljuk, 1940 előtt büszke volt a függetlenségére, arra, hogy társadalmi-közéleti kérdésekben elfoglalt álláspontjának kialakításában a lelkiismerete és a ma sokak által berzenkedve fogadott vagy megvetően elhessegetett szolgálat vezette, nem valamelyik gazdasági vállalkozás vagy politikai csoport érdekérvényesítési törekvése. Épp így, ezért tudta megjeleníteni a korszak egyik legrokonszenvesebb örökségének számító demokratikus, népi elkötelezettségű és természetesen a nemzeti azonosságot őrző értelmiségi-polgári magatartást. Eddigi ismereteink szerint gyakorló politikusként erre már nem volt lehetősége, talán még joga sem. Vázlatosan az író életútjáról: A nyárádmenti Mikházán született 1901-ben, s a marosvásárhelyi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. A főhatalom-változás után az első csoporthoz tartozott, amely a már románná változtatott kolozsvári egyetemen kezdte meg – az ő esetében végül be nem fejezett – felsőfokú tanulmányait. Költőnek, novellistának készült, s eredetileg kenyérkeresetként választotta az újságírói munkát (és létformát) a Keleti Újságnál, majd az Újságnál, a Paál Árpád (egyébként az Országos Magyar Párt egyik alelnöke, majd országgyűlési képviselője) vezette társadalmi és sajtómozgalom tagjaként. Miután ez utóbbi orgánumot a pártvezetés megszüntette, 1927-ben Brassóba költözött, s 1940-ig a Brassói Lapok munkatársa, 1938-tól főszerkesztője. A kezdetektől, 1926-tól tagja volt a Helikon írói munkaközösségének, az 1930-as években azonban végképp az újságírás mellett döntött: közírói munkája révén kívánta építeni a romániai magyar társadalmat. S a közvetlen cselekvéssel: a közművelődési alosztályt is működtető Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezet szervezésével, kulcsszerep vállalásával a Vásárhelyi Találkozón, amelynek előadója és egyik határozati javaslatának előterjesztője volt. E korszak fontos dokumentuma az 1937-ben általa szerkesztett Erdélyi magyar évkönyv. A Brassói Lapoknak az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését követő megszűnése után Nagyenyedre költözve ő lett a kevés számú magyar orgánum egyikének, az Erdélyi Gazdának a szerkesztője, s részben a dél-erdélyi irodalom szervezője. 1944-ben, a román kiugrás után számos magyar értelmiségivel együtt Zsilvásárhelyre (Târgu Jiu) internálták. 1945-ös szabadulása után A Falvak Népe, később a Romániai Magyar Szó főszerkesztője 1947 és 1951 között, s 1952-ig a Magyar Népi Szövetség elnöke, a magyar nemzetiség hivatalos vezetője. E funkciójáról lemondatták, még időben ahhoz, hogy börtönbüntetés nélkül megússza. Később nyugdíjazásáig az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjánál dolgozott, volt úgy, hogy annak vezetőjeként. 1984-ben hunyt el. Alkotói pályájáról: A Tizenegyeknek nevezett, 1923-ban antológiát kiadó, zömében székelyekből álló, az 1918–1919-es főhatalomváltás után elsőként színre lépő írócsoport tagjaként kezdte – erről a körről írta Láng Gusztáv, hogy az alakuló népi irodalom képviselőinek első – a magyarországi rokon kezdeményezéseket megelőző – szerveződése volt. (Tagja volt például Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla és Kemény János is.) Az 1920-as években az újonnan jelentkező „székely irodalom” képviselőjének tekintették, aki azonban a mítoszteremtéstől és a szimbólumoktól korán megtért a realizmushoz. Különböző stíluselemek keverednek első, Utoljára még megkapaszkodunk (1927) című novelláskötetében, első regénye, a Vakvágányon (1930) viszont már nyersen, realisztikusan, részben riportszerűen ábrázolta a főhatalomváltás után pályára lépő fiatal generáció útkeresését (és zsákutcáit); azon nemzedékét, amelynek tagjai nemcsak az új impériummal, a többségiekkel, a román nemzetiesítőkkel ütköznek meg, hanem a saját társadalmuk korlátaival is szembesülnek. Kacsó részben prózájában is, de főként publicisztikájában egy demokratikusan működő, szociális vonatkozásokban a lehetséges mértékig kiegyenlítődő magyar kisebbségi társadalom megteremtésére törekedett, olyan közösségre, amelynek tagjai szolidaritást tanúsítanak egymás iránt. Közben a társadalom mellett az identitásőrzést is szervezte, kiállt, fölszólalt minden, a kisebbséget érő sérelem ellen. Említett, az Erdélyi Szépmíves Céh által visszautasított regényének megjelenése idején a prózaírást tudatosan cserélte föl a közírói munkával, ez vált a hivatásává. Ez időtől fogva ritkán jelentkezett új szépirodalmi alkotással, nyilván ezért is volt vegyes műfajú az említett 1946-os kötete, a Nagyidő. Közben azonban, a világháború alatt, megjelent második regénye. A Dél-Erdélyben – ráadásul kenyérkereset nélkül – maradt írónak a Magyarországhoz visszakerült kolozsvári székhelyű ESzC által kiadott munkája, a Lélekvesztőn (1941) a második bécsi döntés után Romániában maradt magyarokról szóló hiteles irodalmi tudósítás. Szépirodalmi műveinek sora ezzel évtizedekre lezárul. 1978-ban jelent meg Száműzetéseim című verseskötete, amelynek különösen első két ciklusa fontos, bár talán nem esztétikai okokból; első verscsokra a háború alatti nagyenyedi évek verses naplójaként is olvasható, a második ciklus darabjai pedig a lágerlét dokumentumai. (Tavaly adta ki a Kriterion Könyvkiadó az író a háborús években született irodalmi műveiből készült, éppen a Lélekvesztőn címet viselő válogatását.) Az emlegetett verseskötet – 1976 novemberében kelt Előverse szerint – részben az író memoárjának harmadik kötete helyett jelent meg. Kacsó az 1960-as, 1970-es évek fordulóján kezdett dolgozni legnépszerűbb munkája, emlékirata három kötetén. Az első, a Virág alatt, iszap fölött 1971-ben, a második, a Fogy a virág, gyűl az iszap 1974-ben jelent meg a Kriterion kiadásában. A Nehéz szagú iszap fölött csak Magyarországon láthatott napvilágot az 1989-es fordulat előtt (a megelőző darabokkal együtt az egész memoár, három kötetben), a Tények és Tanúk sorozatában, 1985-ben. Erdélyben 1993-ban adták ki. Az életmű egyik legfontosabb része az 1927 és 1940 közötti másfél évtizedben született közírói teljesítmény tehát, az erdélyi magyar kisebbségi élet egyik fontos szakaszának közvetlen dokumentációja. E könyv anyagát több száz riportból, vezércikkből, publicisztikából válogathattuk ki; lehetőségeinket a nagyjából megszabott terjedelem határolta be. Az összeállító az első körben a memóriájára támaszkodott, föllapozott számos emlékezetes, vitát kiváltó vagy a közvélekedés szerint a kisebbségi gondolkodás állomását jelentő Kacsó-cikket. A második körben újra átforgatta az író memoárköteteit, és az általa részletesebben tárgyalt szövegekből is merített (természetesen első megjelenési helyén visszakeresve az adott szöveget). Végül az Erdélyi Magyar Adatbankban publikált Kacsó-bibliográfiához fordult. Tudta, hogy még csak jelzésszerűen sem szerepeltethet egykor a közéletet fölkavaró riportsorozatokat; hogy legjobb esetben is csak utalások révén adhat információt az egykori szerkesztő-újságíró adatgyűjtő körútjairól. Mindazonáltal arra törekedett, hogy minél több fontos tematika, minél több újságírói műfaj szerepeljen a könyvben, és a kiválasztott szövegek, ha nem tükrözhetik is arányosan, évekre lebontva ennek a nagyjából másfél évtizednek a teljesítményét, azért lefedjék a korszakot, és némi betekintést engedjenek a második világháború alatti kisebbségi léthelyzetbe is. S fontosnak tartotta a székelyföldi tematika minél hangsúlyosabb jelenlétét. A szövegeket a mai helyesírási szabályok szerint iparkodtunk gondozni, ez kiterjedt többek között az egybe- és különírásra, a hosszú és rövid ékezetekre, a központozásra is. A stíluselemeket, szokatlan nyelvi megoldásokat, fordulatokat megtartottuk (szélsőséges esetben [sic!]-kel jelöltük), a nyilvánvaló nyomdahibákat megjegyzés nélkül javítottuk, az eredetiből technikai okokból hiányzó betűket pótoltuk, a valószínűsíthetőeket lábjegyzetben jeleztük. Pótlásainkat szögletes zárójelben közöljük. Kiemelési formának a kurziválást választottuk, de ahol az eredeti szövegben a szerző kettős kiemeléssel élt, ezt megtartottuk – kivéve ha úgy ítéltük, hogy valószínűleg nem tartalmi kiemelésről, hanem nyomdatechnikai fogásról, szokásról van szó. A cikkekben szereplő neveket – adott esetben szemben az eredeti változattal – nem emeltük ki. Így jártunk el az idegen szavakkal is, ha kiemelésüket egyéb nem indokolta. Egyebekben a sorozat, a Székely Könyvtár kiadványaiban alkalmazott gyakorlatot követtük. A román neveket, szavakat az érvényes román helyesírás szerint javítottuk. Az írásokat ott, ahol ezt az értelmezéshez feltétlenül szükségesnek tartottuk, lábjegyzetekkel láttuk el. Az eredeti megjelenés helyén sok esetben – hibás nyomás miatt – a lap összes föllelt példányában betű szerint elmosódott, kibetűzhetetlen szavak találhatók. Ezeket igyekeztünk kikövetkeztetni, vélhetően a tévedés kockázata nélkül.