erős felhőzet
szórványos felhőzet
Jogok és kötelességek
Az idény első csíki fesztiválját követően ismét elszabadultak az indulatok – legalábbis a közösségi oldalon – azzal kapcsolatban, hogy illő-e gőgicsélő gyereket vinni komolyzenei koncertre.
A kommentelők sora tette szóvá, hogy „a régizenén a legrégebbi zenét, a gyereksírást meg -kacajt lehet leginkább hallgatni” és hogy „Csíkszeredában lassan nincs olyan rendezvény, amit az ember nyugodtan végigélvezhet”. Másik oldalról pedig az az elvárás fogalmazódott meg, hogy a szülő „ne érezze a rosszalló tekinteteket, ha véletlenül művelődésre vágyik, és nem csak a szaros pelenka, a szoptatás, a gyermekmesék, vagy a fakanál mellett robotol”. Megoldásként pedig felmerült, hogy a szervezők ne engedjék be a gyermekeket a koncertekre. Úgy gondolom, ebben az esetben sem a tiltás, hanem a nevelés vezetne eredményre.
Bár még nincs gyerekem, elismerem, hogy a szülőnek is joga van kikapcsolódni, sőt kifejezetten javallott kiszakadni néha a mindennapok rutinjából. A jogokkal viszont mindig kötelességek is járnak, ez esetben például az, hogy felmérjék a helyzetet, és ismerve gyermeküket, döntést hozzanak, hogy elviszik-e egy-egy ilyen rendezvényre, illetve hogy megtanítsák őket viselkedni bizonyos helyzetekben. Tény, nem várhatjuk el, hogy egy kisgyerekből jól nevelt, illedelmes, színházba és koncertekre járó kamasz legyen, ha nem mutatjuk meg és nem magyarázzuk meg, hogyan működik ez a világ. Azonban ezt mindig a fejlettségének, korának megfelelő szinten kell megtenni, és úgy, hogy ne zavarjuk azokat, akik elmélyülnének a zenei élményben.
Kiváló módszer lehet például kifejezetten gyerekeknek szóló koncertek, előadások látogatása, közösen, családi programként. Bevallom, pár éve még egyik kedvenc vasárnap délelőtti tevékenységünk volt az Óz, a nagy varázsló musical megnézése a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Gyerekeknek is szóló darabról lévén szó, csupán elmosolyodtam, amikor egy-egy gyerek hangosan kérdezte szüleit arról, mi történik a színpadon, a szülők pedig suttogva próbálták elmagyarázni, ha pedig épp a székem hátán kezdett el dobolni a gyerkőc, pironkodva csitították és intették figyelemre. Zavart? Talán egy kicsit, de elfogadtam, hiszen matinéról volt szó.
Csíkszeredában is számos hasonló rendezvényt, előadást, koncertet tartanak, sőt a fesztiválok szervezői is rendszeresen gondolnak a legkisebbekre, és olyankor senki nem teszi szóvá, ha nincs síri csend a Mikó-várban. Azt is megkockáztatom, hogy néhány gyereknek vagy kamasznak kifejezetten előnyére válna, ha megtapasztalná, milyen fegyelmezett a Régizene Fesztivál közönsége, hogy például a később érkezők a kapuban megvárják az adott darab végét, mielőtt helyet keresnének maguknak. És azt is elismerem, hogy néha akadnak galibák, felhangosítva felejtenek egy telefont, vagy épp a mindig szófogadó gyermekbe belebújik a kisördög. Tudom, hogy a gyereket nem lehet egy gombnyomással elhallgattatni, mint a telefont, de úgy gondolom, az előadók és a közönség iránti tisztelet ilyenkor is megköveteli a gyors beavatkozást, akár azon az áron, hogy aznap a szülő is lemarad a zenei élményről.
Háromszéki Eszter
