Mircea Dăian apai ágon régi szászmedgyesi családból származik, anyai ágon pedig Bukovinából – ott lengyel és német felmenői vannak. Édesanyja családja a második világhábo­rú idején Németországba menekült a szovjet hadsereg elől 1941-ben, a későbbiekben pedig ismét visszakerült Romániába. Ennek azért van különös jelentősége, mert interjúalanyunk kihasználta német gyökereit, és 1990-ben letelepedési engedélyért folyamodott Németországban, ahol 18 éven át la­kott. Mégsem kívánt német ál­lampolgárként élni, mert erősebb volt benne a honvágy és a transzszilvanista tudat, ezért egy idő után visszatért szülővárosába. Vállalkozóként dolgozik. Amikor kérdeztük, hogy pillanatnyilag milyen családi projektje fut, elmondta, hogy lángossütödét indít ezekben a hetekben-napokban. Megvannak hozzá a szükséges engedélyek, a szaktudás és a személyzet is. Különösen jólesett, amikor így mondta: „langoşerie”… – Milyen volt a gyermekkora? – Gyermekkoromban, a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején Medgyesen még jelentős létszámú német ajkú lakosság volt. Főleg az óvárosban. Emlékszem, hogy amikor kimentünk az utcára, a román gyerekek mellett sok magyar, német, cigány barátunk volt, de a társalgás – amelybe keveredtek ugyan más szavak is időnként – majdnem kizárólag román nyelven folyt. Furcsa volt, hogy amint tűntek el a szászok, úgy jelentek meg helyükben az ország más részeiből származó családok és azok gyermekei. Voltak köztük vegyes családok, de voltak teljesen idegen románok is. Nem mindig volt felhőtlen a velük fenntartott kapcsolat. Fogarasban voltam katona, később pedig visszatértem szülővárosomba, ahol az Emailul Roşu nevű edénygyárban helyezkedtem el. Ez a gyár ma is működik, országszerte, sőt a határokon túl sem ismeretlenek az ott készülő, piros zománccal fedett fémedények: csészék, fazekak, lábosok, serpenyők. Ebben a gyárban dolgoztam a rendszerváltozásig. Mivel már korábban is voltak kitelepedési szándékaim, ezért amikor megláttam, hogy az ideiglenes Nemzetmentési Front (FSN) tele van a korábbi nómenklatúra embereivel – ebből sejtettem, hogy nem lesz gyors és látványos a változás, s ez így volt a fővárosban, a megyékben és a vidéki városokban is –, úgy döntöttem akkori feleségemmel, hogy ideiglenesen kitelepedünk Németországba. Akkor még nem volt világos, hogy ez a kaland számomra tizennyolc évbe fog telni. – Mihez kezdett Németországban? – Nyilvánvaló, hogy előbb a nyelvtudást kellett megalapozni, aztán fokozatosan beilleszkedtünk. Nem találtam a korábbi szakmámban munkát, úgyhogy átképeztem, sőt folyton képeztem magam, hiszen a majdnem két évtizedben több szakterületen is kipróbáltam magam. Dolgoztam asztalosként az építőiparban, egy ideig ilyen profilú cégem is volt, aztán olyan vállalkozáshoz kerültem, amely Opel-alkatrészek forgalmazásával, szervizeléssel foglalkozott. Talán ez volt a legjobb időszakom, hiszen megismerhettem egész Németországot, azokat a tartományokat, amelyekben igen szervezett és civilizált körülmények közepette él Európa talán legnépesebb és gazdaságilag legerősebb nemzete. Itt tapasztalhattam meg, hogy mit jelent a regionalizmus. Itt láttam, hogy mennyire tisztelik egymást a különböző felekezethez tartozó német állampolgárok. A főnökeim mondták, hogy ebbe vagy abba a régióba most két napig nem kell menni, mert ott ünnep van, aztán egy másik tartományt mondtak. Hamar észrevettem, hogy vannak katolikus és vannak protestáns ünnepeik, ahogyan nálunk is létezik ilyesmi, de – bár szabályoznák a törvények – például lehetetlen összhangot teremteni az ortodox és a katolikus húsvét vagy pünkösd kapcsán. Az emberek néhol kétszer ünnepelnek, néhol pedig egyszer sem, hiszen az állami szektor szétválik a priváttól, központilag a többségi, a ortodox akarat érvényesül, és állami szinten sem törekednek túlzottan ennek a tompítására. – Mi volt az oka a visszatelepedésének? – Néhány év után, úgy 1995-től kezdődően nyelvi akadályok már nem voltak. Élveztem a német szociális háló biztonságát. Egy idő után azonban hiányzott Erdély levegője. Letelepedési engedélyem volt, megkaphattam volna a német állampolgárságot, aminek nyilván az volt a feltétele, hogy jó németté váljak. Én pedig ezt nem akartam. Úgyhogy a visszautat választottam. Immár tizenkettedik éve annak, hogy visszaértem. Újranősültem és van egy tizenegy éves lányom. Szülővárosomban élek ismét, amit nem bánok. Visszaszoktam. Sokkal nehezebben élünk, másképp, mint odakint. Szerényebben, de vállalkozni itt is lehet. – Egy ideje gyakran felbukkan a neve erdélyi román és magyar körökben. Hogyan éli meg transzszilvanista szemléletét? – Jól érzem magam. Román, magyar és szász barátaim vannak. Régiek és újak. Mindig arra törekszem, hogy olyan rendezvényekre jussak el, ahol szó van a regionalizmus, a helyi öntudat erősítéséről. Ha tehetem, népszerűsítem ezeket. Gyakran hívnak előadni is. Székelyföldi eseményeken is megfordultam párszor, bár elég ritkák az ilyen alkalmak. Emlékszem, hogy három évvel ezelőtt Fancsali Ernő hívott meg az egyik EMI-táborba. Az előadást déli órában tartottuk, nagy meleg volt, párhuzamosan egyéb programok is zajlottak, de hirtelen a mi sátrunknál mintegy szászfős, aztán még népesebb hallgatóság jelent meg. Sok kérdést tettek fel, amelyekre nem győztem választ adni. Nagy öröm és nagy elégtétel volt számomra, hogy a későbbiekben a helyi magyar sajtó is felkarolta ezt a kezdeményezést, sokan, több lap­ban, különböző portálokon írtak erről az eseményről. Hogy mit kaptam ezért a román sajtó jelentős részétől? Azt hiszem, nem kell túlságosan ecsetelnem. Több helyen azt írták le, hogy szélsőséges magyar rendezvények előadója voltam, hogy hazaáruló vagyok meg hasonlók. Amit akkor elmondtam, ma is vállalom. Számos regátbeli nem szeretné, hogy a székelyeknek, s nekünk, erdélyi románoknak autonómiánk legyen, mert nem akarnak elesni az Erdélyből származó bevételektől, de az az igazság, hogy ha nekünk jól megy, azzal nekik is jobb lenne. A romániai családok nagy része nyomorban és gyakran mélyszegénységben él. Nincs az rendben, hogy valaki dolgozik és kínlódik, és alig él meg egyik napról a másikra. Nyugaton nem létezik ez a paradox állapot, ott a végzettségedtől függetlenül mind az anyagi, mind a lelki egzisztenciád megfelelő, ha keményen dolgozol. A mi helyünk ott van, ahol megszülettünk, ahol szüleink felneveltek, s ahol őseink el vannak temetve. A jelenlegi Románia „hipercentralizált” ország. A nyugati pozitív példák többnyire decentralizált államok, ezekből kellene tanulnunk, hiszen az a legjobb az adott közösség számára, ha ott hasznosítják a pénzt, ahol „kitermelik”. Románia összes történelmi régióját szükséges lenne decentralizálni, és a régiók kezébe adni a hatalmat… A szász kisebbséget már-már elvesztette Románia, ezért nagyon fontos nekikezdeni a munkának, hogy ne tűnjön el a magyar kisebbség is. A megvalósítás csak együtt sikerülhet. A helyi közösségek szintjén el kell indulnia egy kommunikációnak, a gond viszont inkább a romániai vezetőséggel van, akik nem értik, miért van szükség autonómiára, a döntések helyi szinten való meghozására. Nyugaton különben sokkal egyszerűbb a helyzet: ha valaki segíteni akar a közösség életében, akkor megvan erre a lehetősége, a politikus pedig egyértelműen a közösség érdekeit szolgálja. A felső vezetésnek mindenképp változnia kell, ugyanis azt, amit a közösség kér, csakis Bukarestben tudják megadni, de hiába kérjük, ha nem hallgatnak meg. Az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás az egyik legjobb dolog, ami Romániával történhetett, de még sok munka van. Létezik a törvényes keret, mégis sem Brüsszelből, sem más nyugati országból nem jönnek segíteni az erdélyiek problémáján. A generációváltás, azzal együtt pedig a mentalitásváltozás a politikumban is megtörténik, akár akarnák, akár nem a jelenlegi vezetők, akik elveszthetik ezzel különböző előjogaikat, a szociális ellátásokat. Ha Németországgal példálózom, gyakran süket fülekre találok: honfitársaim csak legyintenek, hogy az egy nyugati ország, nem hasonlítható össze Romániával, az ottani sémák nem működnének itt. Ennek ellenére is vallom, hogy a példák átvehetők és felhasználhatók Erdélyben, de az ügyért dolgozni és harcolni kell. Ezt teszik a már sikereket elért régiók is, amelyek több tíz éve kemény munkával építkeznek. Fontos lenne az ügy politikai képviselete is, mert enélkül nem lehet célt elérni, ám fontos, hogy az adott régiókból delegált képviselők közül azokat támogathassuk, akik valóban a közösség javát helyezik előtérbe. Bár ennek már 1990-ben meg kellett volna alakulnia, most mindenképpen jobboldali, regionális szemléletű pártra vagy társulásra van szükség, amellyel a magyarok is szövetségre tudnak lépni. – Mit gondol, hogyan lehetne a regionalizmus eszméjét a gyakorlatban is erősíteni Romániában? – Az ezt szolgáló találkozók segítségével. Politikusok, értelmiségiek állandó jelenlétével. Aztán jó lenne, ha a hétközna­pokba is átgyűrűzne mindez. Én arról álmodom, hogy létrehozunk testvérkapcsolatokat bizonyos iskolák, települések között, és látogatjuk is egymást rendszeresen. Mindaddig, amíg erősen centralizált az állami struktúra, nincs igazán létjogosultsága a régiók eszméjének. Oda kell hatnunk, hogy előbb-utóbb ez megváltozzék. Az autonómia állampolgári szintekről épül. Románia a közigazgatásban francia modellt követ. Én a német minta híve vagyok. Amit én akarok, amit a székelyek is szeretnének, azt csak együtt tudjuk megvalósítani. Mi a párhuzamos erdélyi kultúrákban párhuzamosan cselekszünk. Gyakran elbeszélünk egymás mellett. Az is fontos, hogy a betelepedett román családok körében elterjesszük az erdélyiség eszméjét, mert ők másképp csak népességet jelentenek, anélkül hogy tisztában lennének az élőhelyük igazi szellemiségével. Másképp nem válhatnak igazi honfitársainkká. Ezért szorgalmazom az erdélyi szimbólumok, az erdélyi termékek népszerűsítését. Szívesen jelenek meg a Demokratikus Erdély Liga programjain (Liga Transilvană Democrată – egy öt évvel ezelőtt bejegyzett civil szervezet, amelynek Dăian az egyik alapítója) és amikor hívnak, az erdélyi magyarok és a székelyek bizonyos rendezvényein is. Simó Márton