erős felhőzet
Jó példák kellenek
Sokan, sok helyen, sok mindennel összefüggésben elmondták már, ezért elhasználtnak, szinte agyonkoptatottnak tűnik a megállapítás: jó példák kellenek. Olyanok, melyek követésre érdemesek, találékonyságról árulkodnak, adott problémákra valódi megoldásokat kínálnak, kiútmutatók, ezért mások számára is ajánlhatók. Amikor fiataljainak tömegesen elmennek, a nagyobb bér vagy a jobb élet reményében generációk vándorolnak ki (ha úgy tetszik: erdélyi magyar közösségünk számára évekre, évtizedekre vagy örökre elvesztődnek), hangosabb ébresztőt kellene fújatni mind a magunk, mind a Csipkerózsika-álomban szendergő döntéshozóink fülébe. Meg kellene érteni, hogy a helyben, szülőföldjükön megmaradni akaróknak, ahogy a mindennapokban, úgy a közelgő önkormányzati választások heteiben sem hangzatos monológokra, üres ígéretekre, semmitmondó beszédekre, pót- vagy alibi-cselekedetekre van szükségük.
Az önkormányzati választások apropóján is – de nemcsak – a polgármesterek szerepét különösen hangsúlyozom. Hiszem ugyanis, hogy a polgármester a település vezetőjeként viselkedésével, tenni akarásával, irányítási, szervezési és problémamegoldó képességével, munkabírásával nemcsak a polgármesteri hivatal alkalmazottainak, hanem – közvetve és közvetlenül – az adott község vagy város lakóinak gondolkodására, hozzáállására és életkörülményeire is kihathat. Hargita megyében vannak olyan települések, ahol ez a pozitív energiákat mozgósító hatás–kölcsönhatás konkrét megvalósításokban, fejlesztésekben és jól mérhető eredményekben is világosan kitűnik. Gyergyóban Remete, Csíkban Madéfalva vagy Udvarhelyszéken Korond, úgy gondolom, mind ilyen település, de a jó irányban elmozdult községek sorát szerencsére térségként hosszasabban lehetne sorolni. De sajnos olyanok is vannak, ahol megállt az idő kereke. Ma olyan településeket is láthatunk, ahol az elöljárók négy- (vagy sokszor négy) éves mandátuma érdemi munka, maradandó eredmények nélkül telt, telik el.
Jó példákra, példamutató vezetőkre, példaképnek állítható emberekre, kezdeményezésekre van szükség, de nemcsak az önkormányzatokban vagy a törvényhozás padsoraiban, hanem a civil szférában, a gazdák és a vállalkozók háza táján is. Olyanra, mint a Böjte Csabáé, akinek konok kitartás révén gyermekmentő és -nevelő hálózata lassan minden téren lepipálja az állami rendszerét. De egy közbirtokosság is, amely áldozni akar közösségére, szintén hihetetlen eredmények felmutatására képes. Gondoljunk csak a zetelakira. De ha már itt tartunk, akkor a Farkaslakáról indult civil közösségi kezdeményezés és pár év alatt továbbragadt jó példák sokasága bizonyítja ma azt is, hogy a fáról lehullt gyümölcsből Székelyföldön sem csak pálinka, hanem egészséges, ízletes, palackozható gyümölcslé is lehet. Vagy itt vannak azok a kézműves sajtkészítők, akik néhány egyéni, bátortalan próbálkozás után négy-öt év leforgása alatt hihetetlen összefogásról és termékeiken keresztül komoly szakmai fejlődésről tanúskodnak. Hargita megyében mára nem egy ilyen manufaktúra működik: a Dályán, Homoródalmáson, Tekerőpatakon, Menaságon vagy Kénoson előállított sajtok minőségben a világ számos üzletében, éttermében megállnák a helyüket. De megjelentek azok a vállalkozók is, akik üzleti lehetőséget és nyereséget szerencsére mára nem kizárólag csak a viszonteladásban, a nyersanyagok, farönkök eladásában látják.
Ha valóban meggyőződésből akarjuk itthon tartani gyermekeinket, szeretteinket, nagyon kellenek a követhető, elébük állítható jó példák. Jobban, mint bármikor valaha. Ám e téren nem csupán az önkormányzatok és a munkaadók, hanem a szülők felelőssége is óriási. Jó példát állíthatunk már azzal is, ha a gyermekünk szókincsét nem cifra káromkodásokkal gazdagítjuk, ismeret- és képzeletvilágának bővítését, fejlesztését nem csupán a tévék műsorára és az internet virtuális valóságára bízzuk. Nem fog olvasni, irodalmi művet önként kézbe venni, ha könyvet a szülő kezében sosem lát. Nem fog optimizmussal, bizakodással a jövőbe tekinteni, ha a panaszáradaton kívül mást a szűk környezetében nem hall. Miért követeljük meg, várjuk el fiataljainktól a stratégiai gondolkodást, az átgondolt tervezést, bölcs előrelátást, ha hajlékainkba hazatérve mi is folyton a kilátástalanságot és a bizonytalanságot hajtogatjuk? Mit kérünk számon másokon, ha a mi jövőtervezésünk is a múlt sajnálatában merül ki, a jelent pedig támogatástól támogatásig, egyik fizetés vagy nyugdíj folyósításától a másikig éljük meg.
A példák mi magunk vagyunk. Csak sokszor nem vidámak, nem jók, nem követhetők. Nem is marasztalók.
Domján Levente
