A házigazda elmondása szerint a porta legkorábbi része az 1800-as évek második felére datálható, és üknagyapjáig vezethető vissza az építés története, de a ház első része akár régebbi is lehet. A bennvaló hosszú ideig üresen állt: 1990 után az idő és az enyészet vette birtokba. Amikor lehetőség nyílt rá, az örökös úgy döntött, megváltja és új életet ad neki.

A felújítás nem csupán fizikai munka volt, hanem szemlélet kérdése is. A lelkész a derzsi vártemplomnál szerzett tapasztalatait – amely az UNESCO Világörökség része – igyekezett itt is kamatoztatni. Alapelve az volt: kívülről őrizze meg eredeti arculatát, belül azonban feleljen meg a mai élet igényeinek.

Feleségével, Újvárosi Katalinnal együtt egy másik fontos célt is kitűztek: kerüljön ide minden olyan relikvia, amely a család múltját láthatóvá teszi. A kapun belül elhelyezett motívumok és elemek – például a Firtosváraljáról származó kapuláb – mind egy-egy családi szálat idéznek meg: az onnan származó dédnagymama, András Karolina emlékét őrzik. Ez a kapurész így válik emlékezetté és identitássá egyszerre.

A ház története szorosan összefonódik Demeter Sándor üknagyapjával, Patakfalvi Ábellel, aki sokoldalú, tehetséges ember volt: 1907-ben Sepsiszentgyörgyön egy népművészeti kiállításon faragott munkáival oklevelet nyert.

Egy festett-faragott járom és egy sulyok szerepelt a kiállításon – utóbbit a lelkész, aki ott kezdte papi pályafutását a háromszéki városban, később személyesen is viszontláthatta a múzeum raktárában. A tárgyak ugyan nem kerültek vissza a családhoz, de dokumentálva, megörökítve ma is részei az örökségnek.

Az üknagyapa élete más szempontból is figyelemre méltó: kakastollas csendőrként szolgált, majd a világháborúban szakaszvezetőként harcolt és épségben haza is jött. Egy apró, mégis beszédes családi történet szerint kiváló katonai szolgálatáért engedélyt kapott arra, hogy kalapját „féloldalra vágva” viselje – ez akkoriban rangot és elismerést jelentett.

Gyermekkori nyarak és élő emlékek

Demeter Sándor Loránd gyermekkora szorosan kötődik a portához. Bár városon nevelkedett, a nyarak és hétvégék jelentős részét Énlakán töltötte. A gazdálkodó életforma természetes része volt mindennapjainak. A családban egy sérült rokon is élt, aki egyszerű feladatokat látott el – például a tyúkok gondozását, és ezek az élmények később a lelkész szemléletét is formálták, többek között a lovas terápia iránti nyitottságát.

Az udvar ma már átalakult, de bizonyos elemek – például egy öreg cseresznyeszilvafa, a régi kút – változatlanul őrzik a múltat. 

– Hároméves koromban készült egy fénykép, ahol nagyapám az ölében tart itt a fa alatt

– mutat a ház előtt virágba borult öreg fára. Ez az emlék az oka annak, hogy a fát minden praktikus ellenérv ellenére sem vágják ki.

Újjáépítés a nulláról

A felújítás komoly kihívásokat tartogatott. A ház szerkezete meggyengült, a vízerek alámosták az alapot, az épület megdőlt. 

Szakemberek egy része a bontást javasolta, ám a tulajdonos nem adta fel. Egy fiatal derzsi szakemberrel, Dénes Ede Sándorral kezdtek dolgozni, akivel közösen, folyamatos egyeztetés mellett haladtak. Nem csupán kivitelezésről volt szó, hanem közös gondolkodásról. 

Az egész házat megemelték, új, mintegy 80 centiméteres kőalapot kapott, és visszaállították függőleges helyzetébe. Körben drénrendszert építettek ki, hogy elvezessék a talajvizet. A csűr jelentős részét újjá kellett építeni, de mindenhol törekedtek a régi formák és szerkezetek megőrzésére, beleépítve a régi, még használható gerendákat. A kapu egyes, díszített, faragott elemeit megfordították, így kívül, látható helyre került.

A munkában kulcsszerepet játszott Albert Homonnai Márton építész is, aki a székelyföldi s ezen belül az énlaki népi építészet kiváló ismerője, több könyv szerzője. Az ő tervei alapján sikerült úgy modernizálni az épületet, hogy közben megőrizze eredeti karakterét. Hajdó Lakatos Barna statikusként járult hozzá a ház felújításához, Demeter Zsolt végzi a famunkát: az ajtókat, ablakokat, zsalugátereket készíti el. Pál Sándor végezte a tereprendezést, kanalizálást, közművesítést. Sikerült egy olyan csapatot összeverbuválni, mondja a ház tulajdonosa, amely bárhol megállná a helyét.

Régi forma, új funkció

A ház alaprajza megmaradt a hagyományos rendben: pitvar, kamra és két szoba alkotja a szerkezetet. A legnagyobb változás a tetőtér beépítése, amely új életteret biztosít a család számára. A belső tér kialakítása még folyamatban van, de a tervek már körvonalazódnak: nappali-konyha térkandallóval, fürdőszoba, valamint egy nyugodt, elvonulásra alkalmas felső szint. A tetőtérben két szoba és egy világos olvasó- vagy elmélkedőtér kap helyet. A fűtés korszerű megoldásokkal történik majd – padlófűtéssel, kandallóval és alternatív rendszerekkel –, miközben a természetes anyaghasználat végig megmarad.

A felújítás során végig fontos szempont volt az arányok megtartása. A csűr esetében például bizonyos későbbi toldásokat eltávolítottak, hogy visszaállítsák az eredeti formát, más elemeket viszont – szerkezeti indokokból – meghagytak.

A cél nem egy múzeum létrehozása volt, hanem egy élhető, használható otthoné. Egy olyan helyé, ahol a múlt nem teher, hanem erőforrás.

Visszatérés egy csendesebb élethez

A ház nem turisztikai célokat szolgál. A tulajdonosok tudatosan döntöttek úgy, hogy családi használatra tartják meg. Bár jelenleg még van munka bőven, és idő is azok elvégzésére, majd nyugdíjaskorukra ide szeretnének visszavonulni. Addig is minden lehetőséget megragadnak, hogy időt töltsenek itt.

Az énlaki porta ma már nem romos épület, hanem újjászülető tér, ahol múlt és jelen találkozik. Minden gerenda, minden újrahasznosított elem, minden megőrzött részlet egy történetet hordoz.

Ez a ház nem csupán felújítás eredménye – hanem egy családi örökség újraértelmezése. Egy hely, ahol nemcsak lakni lehet, hanem emlékezni, kapcsolódni és új történeteket írni.