Lőrincz Ildikó bő egy éve vezeti a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontot. Több mint két évtized után Kolozsvárról tért haza a filozófus és művészettörténet-történelem, illetve projektmenedzsment végzettségű kulturális szakember, most családjával Abásfalván él. Azt mondja, a minőségi kultúra a vidéki embernek is kijár, és azon gondolkodik, hogyan mozdítsa ki otthonról a falvak lakóit egy-egy jó programra. Ötletei vannak, a kihívástól pedig nem fél. [caption id="attachment_20460" align="aligncenter" width="620"] Fotó: Balázs Ödön[/caption] – Kolozsvár után Székelyud­varhelyen kezdett el dolgozni, milyen volt a váltás? – A Kolozsvári Állami Magyar Színháznál dolgoztam 13 évet irodalmi referensként, közben aktívan részt vettem a Minimum Party összművészeti alkotótábor szervezésében és az egyesület vezetésében. Két éve döntöttük el, hogy szülővárosomba költözünk, végül Abásfalván, a nagyszüleim házában telepedtünk le. Megpályáztam a Hagyományőrzési Forrásközpontnál meghirdetett szervezői állást, majd mire elkezdtem volna dolgozni, távozott a vezető, és úgy alakult, hogy én vállaltam el a szerepét. Bár kulturális egyesületet már vezettem, egy közintézmény ügyintézését menet közben kellett megtanulnom. Kihívásokkal teli időszak van mögöttem. – Hogy fogalmazná meg a Hagyományőrzési Forrásközpont szerepét? – Hargita Megye Tanácsa egyik alintézményeként, a kulturális stratégia szerint a Forrásközpont feladata a hagyományőrzés, közművelődési programok, fesztiválok, vetélkedők, kulturális események, könyvbemutatók, fotódokumentációs és néprajzi kiállítások, előadások, továbbá tudományos és ismeretterjesztő jellegű előadások, konferenciák, szakmai tanácskozások szervezése, néprajzi és helyismereti gyűjtés és ilyen jellegű kiadványok szerkesztése és megjelentetése, szakmai együttműködés a közművelődésben és hagyományőrzésben érintett intézményekkel és civilszervezetekkel. Egész megyében gondolkodunk, amikor programokat állítunk össze. – Milyen volt az elmúlt esztendő? – A 2015-ös évet úgy terveztük, hogy az intézmény szerepét, pozitív megítélését erősítsük, programjaink, megvalósításaink ezt a célt szolgálták. Igaz, kissé túlvállaltuk magunkat, de megérte. Nehézségeink is voltak, vannak, hiszen eléggé kicsi a csapat, állások szűntek meg, így több feladat hárult mindenkire. Állami intézményről van szó, alacsonyak a fizetések, ha a megüresedett helyeket meghirdetjük, nem állnak sorban a jelentkezők, nehéz jó szakembert találni. Összesen 11 alkalmazottja van a Forrásközpontnak. Sikerként élem meg, hogy tavalyelőttről elmaradt köteteket adhattunk ki, ilyen a Székelység története, illetve a Székely jelképek pecséten, címerben, ezenkívül két kiadványt megszerkesztettünk és kinyomtattunk: egy tanulmánykötetet és egy, a Hargita megyei műkedvelő színjátszó társulatokat bemutató kiadványt. Terveztük a szimbólumos kötetek román nyelvű szintézisének megjelentetését is, de ez idénre marad. Sikerült viszont tartani a dokumentumfilm-pályázatot, el is készült hét hagyományőrzési, vidéki témákkal foglalkozó dokfilm. Kitaláltunk több vidéki rendezvényt, amelyek nagyon sikeresek lettek, ezek közül kiemelném a vidéki bábszínházturnét: utazó bábosok léptek fel több faluban magyar népmesékkel, ezt idén még gyakoribbá tennénk. Úgy látom, hogy az intézmény nagy haszna főleg vidéken van, a városokban több a kulturális esemény, sőt, néha túl sok a program. Így mi megkeressük azokat a kis falvakat is, ahol már szinte csak öregek laknak, kevés a fiatal – de nekik is jár a kultúra, számukra is elérhetővé kell tenni. – A nagyváros után milyennek látja a helyi kulturális életet? – Az alapok itt is megvannak, számos könyvkiadó, könyvterjesztő, színház, népi és más jellegű kulturális intézmény működik, sok civilszervezet is gazdagítja a kulturális programok sorát. Nem látom azt, hogy itt valamiben is hiányosság lenne, azt viszont igen, hogy más az emberek igényszintje. Kolozsváron például többen járnak színházba, telt házasak az operaelőadások, többen elmennek egy könyvbemutatóra, egy kiállítás megnyitójára. Nem látom még például azt a közönséget, akik mindig elmennek egy tárlat megnyitójára, függetlenül, hogy az kié, akik nem tesznek kivételt, hanem minden műfajnak, alkotónak megadják az esélyt. Hogy ne az ajtón kívülről ítélkezzenek, hanem bemenjenek, és úgy alakítsák ki a saját véleményüket az adott eseményről. Kolozsváron megszoktam, hogy van egy nyitottabb réteg, amely mindig részt vesz a kulturális programokon. Gyakran eszembe jut az is, hogy Udvarhelyről például hiányzik egy igazi jó kiállítóterem. – Tehát kínálat van, viszont a másik oldalon hibádzik valami? – Igen, a kereslet mozgatórugóit „keressük” még. Egy képzésen is elhangzott nemrég, hogy szervezzük az eseményeket, de azt még nem igazán látjuk, hogyan lehet rávenni az embereket, hogy kedvenc sorozatuk nézése helyett eljöjjenek, részt vegyenek ezeken. Közönségnevelésre lenne szükség, hogy az emberek ne legyenek annyira a fogyasztói, illetve tömegkultúra követői, hanem legyenek kissé nyitottabbak. – Mi a helyzet vidéken? – Nagyon nehezen mozdítható ki a vidéki ember is. Egyelőre számomra is kérdés, hogy mit lehet tenni ezen a téren. Vannak olyan falvak, ahol több program van, Csíkszereda körül például mozgalmasabb az élet, az emberek ott jobban hozzászoktak, hogy bevonják őket az eseményekbe. De itt a környékünkön, a kisfalvakban, a már majdnem tanyává váló településeken az embereket nagyon nehéz megszólítani. Vannak ötleteim, és próbálkozni fogok, keresem a lehetőségét annak, hogyan lehet eljutni a vidéki emberhez. Például jó útnak látom összefogni a közbirtokosságokkal, és akár az ő gyűléseikre is bevinni a kultúrát. – A roma lakosság bevonható a vidéki programokba? – Szerintem igényelnék és megszólíthatók, bár nekünk most éppen nincs olyan programunk, amely kimondottan egyetlen közösséghez szólna. A helyi románságot például megpróbáltuk elérni, a szeptemberi nemzetközi néptánctalálkozóra három román csoportot is elhívtunk. Azt gondolom, oda kell figyelni mindenkire, és ha folyamatosan vannak rendezvények, ha az információt jól el tudjuk juttatni az emberekhez, akkor idővel meglesz az eredménye. – Az ön családja is kis faluban él. Sikerül boldogulni falu és város között ingázva? – Abásfalva nekem megtisztulást hozott. Tiszta a levegő, a víz, minden a gyermekkoromat juttatja eszembe. A pihenés, a kikapcsolódás sokkal felszabadítóbb itt, mint Kolozsváron. Ami az ingázást illeti… A férjem fogalmazta meg: jót tesz nekem a napi autóvezetés, mert így szimbolikus értelemben az intézményvezetést is gyakorlom. Kézben kell tartani a dolgokat, mindenre odafigyelni, és úgy kanyarogni, hogy ne menjek le az útról. Ahogy a kormányt tartom, úgy vagyok az intézményvezetéssel is: állok elébe a kihívásoknak, és megpróbálom jól megoldani a felmerülő problémákat. Asztalos Ágnes