erős felhőzet
szórványos felhőzet
Jégvirágok és hóvirág
A jég kivirágzása az ablaktányéron. Hideg fagyos kézzel rajzol a tél. Alkotásai eredetiségben felülmúlják a művészet eddig ismert remekeit. Dús fantáziája még nem álmodott alakzatokat teremt. Figurái versenyre kelnek a legmodernebb grafikákkal. Utánozhatatlan variációi lenyűgözők, fantasztikusak. Bámulom ezeket, pedig szerintem, ezek nem virágok. Nem festmények, mert színtelenek, vagy mondjuk: monotonok. Halálfehérek. Jég és virág? Sajnos a jég az csak jég. Hiányzik belőle az, amit a virág adna, a melegség és az illat, ami kedveltté, szeretetté tenné – a lélek. Nem jön, hogy megsimogasd, megöleld, megcsókold és magadévá tedd. Tágra nyílt szemmel csodálod, talán vakon tiszteled, mint egy templomablakszemre varázsolt szentet, vagy mint egy világgá trombitált primadonna képét, akitől, talán, az elválasztó térköz miatt, de távol érzed magad?
*
Nem a hóterhes felhők szülték. Csak a tündéri hóhullás után jelent meg, amikor a földet lágymeleg hódunyhájával takarta be a gondos télanyó. Jöttét előkészítette az élők gondviselője a lángszívű nap, aki jégpáncélt repesztő, gyepszőnyegeket és erdőszéleket felszabadító tűzkarjaival megsimogatva üzent neki, és csalogatta, hogy bátorkodjék zöld lándzsácskáival átszurkálni a megvékonyodott, rongyosodó hólepedő-csipkéket. Kezdetben a tiszta fehér szín volt számára a megfelelő önvédő szín, amelybe öltöztette zsenge sziromcsokrocskáját, alkalmazkodva az uralkodó környezethez. Patyolatfehér, akár az éjszaka hullott hó. Ártatlanság szimbóluma, mint a ma született bárányka, naiv szűz, mint a szent, aki azt hiszi, hogy a puszta megjelenésével megválthatja a világot, hiszen nem tudhatja, hogy azon az irgalmatlanság telei trónolnak. Ő a korai kikelet álruhás tündére. A hóvirágnak nincs illata, nincs sem csábító-rikító színes kelyhe. De jól is van ez, mert így ő védve van a sok aljas pondrótól, amelyek az ő zsenge szívét rágnák meg, és távol tartja a sok szemtelen tolakodó rovart, amelyek az ő tiszta lelkét szívnák ki. Zsenge kis zöld levélkéi bátorítóan intenek felénk, a csodálói felé, imádói felé, (de nem az őt önzően birtokolni akarók felé), s a vissza-visszatolakodó téllel farkasszemet nézve hirdeti hősi önfeláldozó kiállásával: Álljatok helyt, mert közeleg, nemsokára itt lesz már, a csacsogó patakok völgyében most kezd öltözködni a színeket bomlasztó és bódító illatokat árasztó szép tavasz!
Balázsi Dénes, Székelyszentlélek
