borús égbolt
Játéktűz
„Játéktűz” – kiáltott fel olyan húsz esztendővel ezelőtt a lányom, mikor a tévében néztük az augusztus 20-i tűzijátékot. Akkoriban még előszeretettel játszott a szavakkal, az autókulcs kulcsautó volt, a babakocsi pedig kocsibaba. S a lépcsőházban korla volt, télen pedig a kaba tartott melegen és korlátozott a mozgásban, miközben lépcsőt mászva megragadtuk a korlát és magunkra öltöttük a kabát. Akkor már voltak tűzijátékos emlékei, ugyanis még élt benne a pár hónappal azelőtti sepsiszentgyörgyi Szent György-napi tűzijáték félelmetes és rettenetes robajú, de gyönyörűséges látványú tapasztalata, a nyakamban ülve s hajamba-fülembe kapaszkodva azt sem tudta, hogy féljen-e vagy örvendjen. A kettő között ingadozott, mígnem az utolsó robajló csillageső kihunyta után álomba nem szenderült, s hazáig nyugodtan aludt az autóban. Aztán később élőben is volt alkalma megtapasztalni az augusztus 20-i budai és pesti forgatagot, gyönyörködni a káprázatos tűzijátékban, megcsodálni a magyar főváros nevezetességeit a rakéták színes fényében és a görögtüzek zuhatagában, a Lánchídról nézni a színes forgatagot és az ámuló ünneplő tömeget. Később a fiaimmal is újraéltük ezeket az élményeket, s ezeknek az élményeknek a hatására az augusztus 20-i ünnep, meg a hozzá hasonló jeles napok családi ünneppé nemesültek.
Nem tudom, más hogy van vele, de én nagyon szeretem Budapestet. Nincs rá magyarázatom, hogy miért, egyszerűen szeretem. Még akkor is, ha nem tudnám elképzelni, hogy abban az irdatlan városban, abban a hatalmas nyüzsgésben éljem le az életemet – erre sokkal alkalmasabb az én falu-városom, Zsögöd. De kedvelem a belváros eleganciáját, a várnegyed báját, a budavári palota magasztosságát, az Országháza tiszteletet parancsoló arányait és szépségét, a Halászbástyát, a Gellért-hegyet, a magyar szecesszió tobzódását, a körutat, a Városligetet, az esti Dunát… és még hosszan sorolhatnám, hogy mi minden vonz engem a magyar fővárosban. Éppen ezért időnként szükségét érzem, hogy meglátogassam, felkeressem, tiszteletemet tegyem nála, éppen úgy, mint egy idős nagynéninél, távol élő, kedves rokonnál, akivel mindig ünnep a találkozás. S ilyenkor, augusztus 20-án eszembe jutnak az ott töltött kedves, felejthetetlen napok, olyan napok, amelyeket többnyire rokonok, kedves jó barátok társaságában töltöttünk el.
Nálunkfelé is próbálkoztak az augusztus 20-i ünneplés meghonosításával. Nagyobb sikere volt a próbálkozásnak azokon a településeken, amelyek templomának védőszentje Szent István király, és a templom búcsúja amúgy is ünnep volt. A sikertörténet azonban talán a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata, amely ünnepet adott nemcsak a város arányaiban egyre csökkenő magyarságának, hanem a közeli és távolabbi települések magyar lakosságának is, és minőségi felhozatalával a város többségi lakosságának körében is elfogadottá vált, példájára pedig mások is felbuzdultak, s kicsiben ugyanazt próbálták megszervezni, például Désen. A Vásárhelyi Forgatag is próbál létjogosultságot szerezni, csak drukkolhatunk a szervezőknek, hogy tervüket valóra váltsák, ünnepépítő szándékukat megvalósítsák.
Mert Szent István ünnepe mindannyiunk számára ünnep, nemzeti hovatartozásunk ünnepe. Ma este kíváncsian várom, milyenre sikerül az idei játéktűz…?!
Sarány István
.jpg)
