A pandémiás időszak kissé megváltoztatta a kórházlelkészi tevékenységet is, de fel is értékelte azt, a betegek és egészségügyi dolgozók számára egyaránt fontosnak bizonyult a nővérek és a lelkész segítsége – számolt be tapasztalatairól Csapai Árpád Szilárd római katolikus lelkipásztor, aki kórházlelkészként tevékenykedik a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban. – Mivel foglalkozik egy kórházlelkész, mi a feladata az intézményben? – Az újabb korokban az egyház kereste azt, hogy a hagyományos, plébánia rendszerű lelkipásztorkodáson túl hogyan tudja az örömhírt továbbadni olyan életterületeken is, ami nem feltétlenül a plébániai hívek közösségén belül van. Az egyházban van egy ilyen szándék, hogy ennek az úgynevezett rétegpasztorizációnak a keretében is megszólítsa az embereket. Ilyen a kórházpasztorizáció, de a börtönpasztorizáció is. Én egyetemi lelkész is vagyok, ez is ide tartozik, de ilyen a különböző etnikumok pasztorizációja, például a cigánypasztoráció is. Ezek mellett nyitott az egyház más területekre is, például munkakörök vagy az élet egyéb tevékenységei szerint. S mivel ez új dolog, és minden ilyen rétegpasztorizáció új, próbáljuk kitapasztalni, hogy mit lehet, milyen utak vannak, például az egészségügyi dolgozók munkaközösségével. Felmérjük, hogy milyen igények vannak a betegek körében is. Egyfajta missziós területnek is nevezhetjük ezt az egyház keretében, ahol keressük az útját annak, hogyan lehetne a lelki igényeket lefedni, a betegek és az egészségügyi dolgozók lelki igényeit, és ugyanakkor azt is, hogyan tudja az egyház a saját feladatát teljesíteni, közelebb vinni a krisztusi örömhírt az emberekhez. Konkrétabban: a munkánk célközönsége a kórházi betegek és az egészségügyi intézményben dolgozók. Nemcsak a betegeknek kívánunk lelki kísérést biztosítani, hanem az egészségügyi dolgozóknak is, ezért utóbbiaknak is szervezünk programokat. Be lehet kopogtatni hozzánk az ötödik emeleten lévő kis irodánkba, ugyanakkor ki van írva a telefonszámom minden osztályon, és bárki bármikor felhívhat. Két nővérrel, Nagy Zelma és Csillag Csilla nővérekkel dolgozom együtt, ők is elbeszélgetnek a betegekkel, felkeresik őket. Amennyiben valaki kifejezetten lelkésszel szeretne beszélgetni, vagy pedig az egyház által kiszolgáltatható szentségekre van szüksége, mint amilyen a gyónás, áldozás és a betegek kenete, erre is van lehetőség: a nővérek felkészítik a betegeket erre, illetve jelzik számomra ezt. – Mennyire más kórházban lévőknek szolgálni? Nyitottabbak vagy épp zárkózottabbak itt az emberek? Milyen tapasztalatai vannak? – Nekem az összehasonlítási alap a Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség, ott már 14 éve dolgozom. A fiatalok között nyilván többet kell keresgélni, hogyan vigyük hozzájuk közel az egyházi értékrendet. A kórházban viszont sokkal nagyobb az igény, sokkal gyakrabban hívnak, sokkal több ember igényli a találkozást, az egyházi szolgáltatást úgymond, és jobban ki vannak éhezve az emberek arra a vigasztalásra, amit a krisztusi örömhíren keresztül kaphatnak meg az egyházi személytől. – Ez fokozottan igaz a pandémiás időszakban? – A pandémiás időszak számunkra sok mindenben jelentett változást, teljesen megváltoztatta például a korábbi programunkat. Addig úgy működtünk, hogy a járóképes betegeket összegyűjtöttük, szentmisét, imaórákat tartottunk különböző helyszíneken, azonban a járvány megérkeztével nekünk is alakulnunk kellett a járványügyi intézkedésekhez. Ez megszüntette egyrészt az eddigi imaórákat, szentmiséket, ugyanakkor nehezíti a kapcsolatteremtést is. Például az, hogy maszkban jelenünk meg a beteg előtt. Nekem nagyon fontos, hogy rámosolyogjak a betegre, vagy az arckifejezésemmel is biztassam. A maszk jelentősen megnehezíti a kapcsolattartást, hisz valamennyit ugyan a szempárunk is sugároz például abból a bátorításból, amit közvetíteni szeretnék, de jóval kevesebbet, mint egy teljes arckifejezés. Amikor pedig teljesen be kellett öltözni védőruhába, az még jobban megnehezítette ezt, olyankor csak arra tudtam figyelni, hogy a hanghordozásom legyen biztató, bátorító, együttérző, esetenként vigasztaló. Ez is egy olyan iskola, amit ki kellett tanulni. A járvány megnehezítette ezt a munkát sok szempontból, viszont van egy pozitív hozadéka is, sokat jelentett az egészségügyi dolgozókkal való bizalmi kapcsolat kiépítésében, hisz a nehéz idők összehozzák az embereket. Épp a napokban köszöntem meg a menedzser asszonynak, hogy mindig nyitott kapukat találtunk, a megfelelő védőintézkedések betartásával, beöltözve ugyan, de bármelyik osztályba, bármelyik beteghez bemehettünk és messzemenően nyitottak, segítőkészek voltak az osztályvezető orvosok, az ügyeletes orvosok, asszisztensek, betegápolók is. És nagyon jó volt látni a beteg arcán, hogy jólesett nekik az ottlétünk. Az egészségügyi dolgozók mindent megtesznek a betegekért, de nehéz időkben inkább a fizikai szükségleteikre figyelnek. És bár sokan lelkileg is igyekeznek segíteni, más az, amikor bejön egy lelkész, és arra is kíváncsi, hogy lelkileg hogy van a beteg, és lelki támaszt kíván nyújtani. És nagyon jó látni azt az elégedettséget a betegek arcán, akár a végstádiumban lévő betegek arcán is, hogy segít nekik az ottlétünk. – A járvány alatt megnőtt az igény az önök által nyújtott vigasztalás iránt? – Talán igen, de nem feltétlenül mennyiségileg nőtt meg ez az igény, hanem főként azt mondanám, hogy nyitottabbak, kiéhezettebbek voltak az emberek a vigasztaló szavakra. Főként a nem túl súlyos Covid-betegek között tapasztaltam ezt. Kommunikálni tudtak, nem voltak nagyon súlyos állapotban, de el voltak zárva a külvilágól, és csak a védőruhába öltözött egészségügyi dolgozók vették őket körül. Ott láttam azt, hogy mekkora öröm volt, amikor a kórteremben lévő összes beteggel együtt elmondtunk egy közös imát, azonkívül, hogy személyesen is rákérdeztem arra, ki hogy van, és hagytam, hogy öntse ki a lelkét. – Az egészségügyi dolgozók körében mit tapasztaltak? Mennyire viselte meg őket lelkileg a pandémia? – Az egészségügyben tevékenykedők munkája alapvetően megterhelő, az elmúlt időszak pedig nagyon nehéz volt számukra. A székely ember nem nagyon mutatja ki a szenvedést, én sokszor a szavak között kell olvassak, a magabiztos hozzáállással palástolják sokan, hogy megviselte őket ez az emberpróbáló időszak. Nemcsak a megváltozott munkakörülmények, hanem az is megterhelő volt számukra, hogy több súlyos beteggel, halálesettel találkoztak, mint korábban. Alapvetően igaz, járványhelyzetben pedig különösen, hogy az egészségügyi dolgozóknál nemcsak a fizikai munka nehézsége okoz gondot – ez is nagy teher, figyeltem, hogy az asszisztenseknek egy percük nem volt, hogy leüljenek, megálljanak velem, egymással sem volt idejük sokszor beszélgetni, hisz nagyon intenzív a munkaritmus – hanem érzelmi oldalon is nagy a terhelés, de ott vannak a lelki terhek is. A Covid különösen megviselte az embereket. Mentünk be a Covid-osztályra, és néztem, hogy mindenki milyen nyomott hangulatban van, pedig nem voltak mind annyira súlyos betegek. Ez nemcsak a betegeknek, hanem az ápolóknak, orvosnak is nehéz volt. Munka után ezekkel a terhekkel mit csinálnak? Ha leteszik a fehér köpenyt, azzal együtt nem tudják levenni ezt is. Ezt fokozatosan meg kell tanulni kezelni és jól kezelni, fel kell dolgozni és beépíteni a mindennapi életünkbe, lehetőleg pozitívan. – Az ima hogyan tud ebben minket segíteni? – Az ima olyan a lelki életünkben, mint a levegővétel a fizikai életünkben. Vitális fontosságú. Nem feltétlenül az, hogy előírásszerűen valaki kifejezetten imaformulákat mondjon. Az is egy nagyon jó eszköz nyilván, amit ki lehet használni, de a lényeg az, hogy valamilyen formában a Teremtőjével, a gondviselő Istennel és a természetfölötti világgal kommunikáljon az ember napi szinten. Ez nagyon fontos. Mindenki a maga személyiségének megfelelően imádkozzon. Ha engem a rózsafüzér segít ebben, akkor a rózsafüzért mondjam, úgy, hogy annak evangéliumi titkaiba beleéljem magam. Vagy ha a Bibliát olvasom elmélkedve, elolvasva egy részt és annak kapcsán elbeszélgetek Istennel. Vagy van, akit a csendes meditáció segít, vagy a természetben való séta, a közösségi találkozások, az egyházi szertartások, a szentmisén való részvétel. Mindenki meg kell találja, mi az, ami a természetfölöttit behozza az életébe. Az, hogy ki hogyan imádkozik, a saját személyes igénye és a lelki érettsége határozza meg. – Betegek, egészségügyi el­lá­tó­sze­mély­zet számára egyaránt ünnep közeledik. Ön szerint egy ilyen időszak után mi az, ami különösen fontos lenne az ünnepre való készülésben? – Úgy látom, hogy ez a nehéz időszak, amelyen keresztülmentünk, megérlelt bennünket. Segített az emberré érésben, a személyiségünk érésében mindannyiunkat, egészségügyi dolgozóként is. Ugyanakkor a járványhoz való hozzáállásunk is sokkal érettebb már, kiegyensúlyozottabb, mint mondjuk egy-másfél évvel ezelőtt, amikor még alig tudtunk erről az egészről valamit. És mint minden nehézség az ember életében, ez segít abban, hogy bizonyos dolgok átértékelődjenek, az igazi, mélyebb értékek előrébb kerüljenek és a kevésbé fontosak hátrébb. Ez az értékrend-alakulás egy pozitív érési folyamat. Azt gondolom, hogy ebben az adventi időszakban úgy állunk ez előtt a karácsony előtt, hogy közelebb kerültünk Istenhez ebben a megpróbáltatásban, és érettebb emberekké váltunk. Kicsiben, mindenki a maga többé vagy kevésbé látható formájában, de szerintem ez valóságos és biztató az ünnep előtt. Ugyanakkor a pandémiával együtt is voltak megvalósítások, mindannyiunknak, és amint a kórház nemrég lezajlott év végi kiértékelőjén is láttuk, intézményi szinten is, és ezek mind ott lesznek a karácsonyfa alatt és gazdagítanak bennünket, mindannyiunkat. Én szeretném kifejezetten bátorítani és biztatni az egészségügyi dolgozókat a munkájukban. Nem a magam, hanem az Isten nevében, hisz egy nagyon nemes munka, amit végeznek, és ahogy nemrég a megye és a város kitüntette az élenjáró dolgozókat, úgy Isten mindenkit kitüntet lélekben, és mindenkit megjutalmaz ezért a nemes és önzetlen munkájáért. Ennek a tudata mindenképpen megerősítés. Ugyanakkor a betegeket is szeretném arra bátorítani, hogy bízzanak a gondviselő Istenben, hisz olyan szerető Istenünk van, aki akarja a gyógyulásunkat. Ne felejtsük el, hogy Jézus az evangéliumban mindenkit meggyógyított, tehát Isten biztosan akarja a gyógyulásunkat, csak végig kell járni azokat a belső testi és lelki folyamatokat, amelyek ehhez szükségesek.

R. Kiss Edit