Csíktaploca, Taploca (Topliţa Ciuc) Csíkszereda része, itt született: Miklósi Ambrus (1744–1809), író, minorita szerzetes, aki egy ideig Besztercén volt rendházfőnök. Magyar nyelven írt iskolai vígjátékokat. Gegő Elek (1805–1844), katolikus egyházi író, szónok, nyelvész, néprajzkutató, az MTA levelező tagja. A magyar nyelv széles körű használatáért küzdött, gazdagítása érdekében régi és tájszavakat elevenített fel. A moldvai telepekről (1838) című művét csángóföldi utazásai nyomán írta meg.         Etéd (Atid) 1658-ban más iskolamestere volt a falunak, Telekfalvi András deák, akit okiratok említenek. 18837-ben olvasó társaságot alapítottak, könyvtárat létesítettek, amelynek egyik kincse az Orbán Balázs által adományozott A Székelyföld leírása volt. Etédi Sós Márton 1792-ben terjedelmes eposzt írt a mohácsi vészről (Magyar gyász, vagyis második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme). Sándor József 488 soros verses históriája az etédi Nagy László elbeszélései nyomán örökítette meg a napóleoni háború, Lipcse és Párizs között lezajlott hadi eseményeit. Gagyhy Dénes (1873–1923), író, irodalomtörténész. Irodalomtörténeti munkái mellett több regénye és novelláskötete jelent meg, korabeli lapokban elbeszélései láttak napvilágot. Simó Géza (1870–1946), szerkesztő, középiskolai tanár, a hazai munkásmozgalom egyik vezető egyénisége, újságíró, baloldali személyiség, aki cikkeivel megvédte a munkásság és a nemzetiségek érdekeit. Szerkesztette az Előre, Marosvölgyi Munkás című lapokat.           Etédi Gagyi Jenő (1880–1936), író, költő, újságíró. Budapesten, Padovában, Jénában végezte egyetemi tanulmányait. A Századok című történelmi folyóirat közölte cikkeit, tanulmányait. Regényei: Hegyek fia (1900), Hazátlanul (1924). Versei: Székely dalok (1902) címen jelentek meg. Donáth László (1883–1967), novellaíró, teológiát végzett Kolozsváron és Debrecenben, a KZST tagja. Első novellái a Zord Időben jelentek meg, munkatársa volt a Pásztortűznek. A Keleti Újságban szót emelt Sipos Domokos síremléké­nek felállításáért. Több no­velláskötete jelent meg: (Hu­moros esetek, 1928; Szegény bolond, 1931; Tövig égő gyertyák, 1934). Kényszerszünet című önéletrajzi regénye kéziratban maradt.         Farcád (Forţeni) Farcádi Sándor, családi nevén Sándor Áron (1899–1952), költő, a KZST tagja. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte, 1925-ben a Brassói Lapok kritikusa. Verseiből kicseng a sanyarú gyermeki sors és a háború borzalmai közt szerzett kiábrándultság. A székely népnyelvvel művészien tudott bánni, játszi jókedvében is fanyarságot közvetített. Verskötetei: Versek (1923), Fenyő a Hargitán (1926), Szánts ekém, szánts (1931). Farkaslaka, Farkasfalva (Lupeni) Tamási Áron családi nevén Tamás János Áron (1897–1966), író, jogot hallgatott, a Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát, az Újság, Ellenzék munkatársa, az Erdélyi Helikon alapító tagja, a népfrontos Vásárhelyi Találkozó (1937) elnöke. Itt elhangzott zárszavában (Hitvallás) „erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokráciát”, a magyar és román megbékélést hirdette. 1956-ban a népi írók közül elsőként tett hitet a forradalom mellett, amikor Magyar fohász című írását felolvasta a rádióban, majd Gond és hitvallás című nyilatkozatát felolvasta az Írószövetség taggyűlésén, amelyben az írók kiálltak a levert forradalom célkitűzései, eszméi mellett. Maga vallotta: „Az én írói természetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem.” A szülőföld meleg öleléséből a székely világ üzenetét hozta az irodalomba, arról a hegyek közé zárt székely világról mesélt, amelyről a muzsikában Bartók Béla és Kodály Zoltán adtak hírt. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás (1925) összeállt. Novelláskönyveiben a szegények igazságának kemény szószólója volt, aki még parasztfelkeléssel is rémíti az úri világot (Hajnali madár), aki az Erdélyi csillagokban a magyar–román együttélés lehetőségének balladai példázatát adta. Közben sorra jelentek meg regényei is: Szűzmáriás királyfi (1928), s utána élete főműve: az Ábel-trilógia (1932–34), Előbb az Ábel a rengetegben, benne a talpraesett székely legény mesébe illő, mesevarázsú történetét, a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modelljét alkotta meg, majd a folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában. Ábel a XX. századba tévedt Rousseau, s a mű egészében fenyőillatú remekmű, századunk egyik legszebb magyar regénye. A benne leírt „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” életművének művészi és etikai megfogalmazása. S mindezek közben Tamási sikeres drámaíróvá nőtt, elbeszélői erényeit át tudta menteni a színpadra is. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete a líraiság és a balladai komorság, a valóság és a mese ölelkezése révén: Énekes madár (1924), Tündöklő Jeromos (1936), Csalóka szivárvány (1942), Hullámzó vőlegény (1947), Boldog nyárfalevél (1962). Önéletrajzi regénye: Bölcső és bagoly (1953), folytatása: Vadrózsa ága (1966). Tamási nyelvteremtő író is. Írásművészete a népi irodalom ígéretében fogant epika lírai hangú változata, tematikája a székelység világának képe, a székely hagyományok, hegyek és erdők, a gyermekkorban lelkébe szívódott mesék, balladák, tréfák, játékok, szelíd ugratások mindvégig befolyásolták képzeletvilágát. Egyszerre volt a tényekhez ragaszkodó realista és lelke mélyén vallásos ember, kedvesen ravasz, mókás kedvű hősei is úgy gondolják, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít”. Kányádi Sándor „nyelvünk huszadik századi Arany Jánosának” nevezte Tamásit. 1972-ben, az egykori szülőházban Tamási Áron Emlékmúzeum nyílt, a ház falán emléktábla, a farkaslaki iskola kertjében mellszobra (Sánta Csaba alkotása), s a templom melletti sírkertben Tamási-emlékmű (Szervátiusz Jenő és Tibor alkotása), Sütő András szavaival „tonnás hegyi beszéd”. Tamási Gáspár (1904–1982), emlékíró, Tamási Áron öccse, aki Vadon nőtt gyöngyvirág (1970) című önéletrajzi könyvében családi emlékeit örökítette meg, anekdotikus, színes székely nyelven. Málnási Ferenc