tiszta égbolt
Irodalmi bölcsőink Hargita megyében 10.
Székelyudvarhely, Udvarhely
(Odorheiu Secuiesc, Odorhallen,
Hofmarkt, Oderhell, Oderhen, Odjerhalen)
Megyei jogú város, a Hargitán inneni székelység központja, a Nagy-Küküllő bal partján, a Hargita nyugati nyúlványai által alkotott völgyteknőben. Környéke ősidők óta lakott, nyoma maradt a dák és a római kultúrának is. Udvard várát 1301-ben emlegetik az oklevelek mint a székely ispánok, alispánok és főkapitányok lakóhelyét. 1357-ben székely nemzetgyűlést tartottak itt. 1485-ben Mátyás király mezővárosi rangot adott a településnek, amely 1613-ban Bethlen Gábortól kapta a Székelyudvarhely nevet. A történelem során törökök és németek sarcolták meg a város lakóit. Régi kultúrközpont. 1689-ben ötosztályos iskola működött a városban, a jezsuiták ezt fejlesztették gimnáziummá, és nyomdát is létesítettek. Az iskola utóda ma a Tamási Áron Gimnázium. A református kollégiumot 1672-ben Bethlen János gróf alapította, ezért a régi neve „Gymnasium Bethlenianum” volt. 1768-ban épült kétemeletes épülete. Kiváló tanítványai voltak: Cserei Mihály, Orbán Balázs, Barabás Miklós, Bartha Miklós, Benedek Elek és mások. 1927-ben református tanítóképző lett, ma a Benedek Elek Tanítóképző Főiskola. A város katolikus plébániatemploma a Szent Mihály-hegyen, egytornyú, barokk templom 1787–93-ból. Már 1332-ben állt itt egy templom, 1651-ben a jezsuiták újat építettek és kolostoriskolát is alapítottak. Református temploma 1781-ben készült, barokk stílusban. Ferencesek is éltek a városban, 1705-ben kolostort, 1772-ben barokk stílusú templomot is építettek.
A Székelyudvarhelyen élő ferences szerzetes – Nyújtódi András – írta a Székelyudvarhelyi kódex néven ismert nyelvemlékünket, Judit könyvét, 1528 körül. Az értékes kódexet ma is itt őrzik. A volt görögkatolikus templomot 1800-ban Ioan Bob püspök emeltette, egy korábbi fatemplom helyére. A város szélén áll a Jézus-kápolna, Erdély egyik legrégibb építészeti emléke, fallal övezett, román stílusú építmény a XIII. századból. Alaprajza a négyzetes központ minden oldalán csatlakozó félkör. Festett kazettás mennyezete 1677-ből való. Székelyudvarhely múzeumát 1913-ban Haas Rudolf alapította a református kollégium néprajzi gyűjteményéből, régészeti, történeti, természettudományi és néprajzi részlege van (székely kapuk!) A város északkeleti részén állt 1892-ig a Csonkavár vagy Székelybánja-vár, melyet János Zsigmond építtetett 1561-ben. A Bethfalván született, Udvarhelyen élt Tompa László Emlékkiállítás 1972-ben nyílt meg, a múzeum részlegeként. A szoba bútordarabjai az egykori dolgozószobából valók, a tárlókban a költő kéziratai, a költőről szóló könyvek, értékelések, idegen nyelveken megjelent kötetei. Székelyudvarhely szülöttei:
Lakatos István (1620–1706), krónikaíró. Latin és magyar feljegyzései a Thököly- (1690) és a tatár (1694) betörésről a kozmási plébánia anyakönyvében maradtak fenn. Fő műve a székelyek eredetéről, föld- és néprajzáról, vallási helyzetéről szól: Siculia (1702 ms. OSZK).
Borosnyai Lukács Simon (1731–1802), református egyházi író, számos gyászbeszédet adott ki, lefordította Jacobus Wingfeling Haláltánc versét.
Ágotha Demeter (1742?–1783), iskoladráma-író, kéziratai maradtak ránk.
Csanády György (1895–1952), költő, hangjáték-író, rádiórendező. Szerkesztője volt az Új Élet és a Híd című folyóiratoknak, egyike volt az első magyar hangjáték-íróknak. Sok műsort állított össze Erdélyről. Szerzője a Székely himnusz (1921) szövegének, amelynek zenéjét Mihalik Kálmán írta. A dal 1922-ben hangzott fel először a budapesti Aquincumban, nyomtatásban 1949-ben jelenhetett meg. A költő egyik interjúban így vallott versének keletkezéséről: „Hogy ébren tartsuk a székely öntudatot, a belőlünk soha ki nem vesző reményt, hogy valaha még hazakerülünk.” Egykori lakóházán, a Bethlen Gábor utca 8. szám alatt emléktábla.
Tomcsa Sándor (1897–1963), író, humorista és karikaturista, munkatársa volt a Brassói Lapoknak, Utunknak, Igaz Szónak. Művei: Tinta és tus (1959), Őszi tárlat kisvárosban (1965), Vese velővel (1965). Egyik kortársa írta róla: „… mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikákat fújt belőle. Bármilyen élmény is hatolt be érzékének kapuján, szívében mosollyá változott. Akár a vízi erőműben, ahol lelkes közömbösséggel készül a fény, függetlenül attól, hogy hólé vagy nyári harmat gyűlt össze a földuzzasztott tóban.” A Székelyudvarhelyi Múzeum helyi részlegeként 1973-ban Tomcsa Sándor Emlékkiállítás nyílt meg, amely hűen tükrözi az író nemcsak irodalmi, hanem karikaturista és népművelő tevékenységét is. Falragaszgyűjtemény a drámáinak színházi bemutatóira emlékeztet. Állványon Székely József gipsz Tomcsa-feje.
Dobai István (1899–1938), költő, népművelő, Székelykeresztúron tanult, majd a kolozsvári Unitárius Teológián és az egyetem bölcsész karán végzett. Vargyason lelkészkedett, s Erdővidéken megbecsült népművelő és szövetkezeti munkát fejtett ki. Messiásod (1922) című verskötetével tűnt fel, szerepelt a Tizenegyek úttörő irodalmi szervezkedésben is. Meséi és versei a Cimborában jelentek meg.
Mihály László Barna, Cs. Mihály (1902–1977), költő, regényíró, újságíró. A Székelyudvarhelyi Katolikus Gimnázium elvégzése után Budapesten szerzett magyar–történelem szakos diplomát. Az Ifjú Erdély, Pásztortűz, Vasárnap, Dacia, Délkelet, Erdélyi Helikon, Erdélyi Szemle, Ellenzék munkatársa. A Tizenegyek című antológia egyik szerzője. Írásait a katolikus erkölcsi irányzat és a szülőföld iránt érzett mély szeretet és honvágy jellemzi. Verskötetei: Hóvirágok (1923), Hazavágyom (1926), Öröktűz (1928), Bíbor hajnalon (1933), Költő, ne félj! (1936). Színművei: Áldozat a jövőért (1920), Új harcos székely nép (1928). Történelmi regénye: Tengeri tündér (1938). 1940-ben jelentette meg Lármafa Csíkország felett című kötetét.
Málnási Ferenc
Megyei jogú város, a Hargitán inneni székelység központja, a Nagy-Küküllő bal partján, a Hargita nyugati nyúlványai által alkotott völgyteknőben. Környéke ősidők óta lakott, nyoma maradt a dák és a római kultúrának is. Udvard várát 1301-ben emlegetik az oklevelek mint a székely ispánok, alispánok és főkapitányok lakóhelyét. 1357-ben székely nemzetgyűlést tartottak itt. 1485-ben Mátyás király mezővárosi rangot adott a településnek, amely 1613-ban Bethlen Gábortól kapta a Székelyudvarhely nevet. A történelem során törökök és németek sarcolták meg a város lakóit. Régi kultúrközpont. 1689-ben ötosztályos iskola működött a városban, a jezsuiták ezt fejlesztették gimnáziummá, és nyomdát is létesítettek. Az iskola utóda ma a Tamási Áron Gimnázium. A református kollégiumot 1672-ben Bethlen János gróf alapította, ezért a régi neve „Gymnasium Bethlenianum” volt. 1768-ban épült kétemeletes épülete. Kiváló tanítványai voltak: Cserei Mihály, Orbán Balázs, Barabás Miklós, Bartha Miklós, Benedek Elek és mások. 1927-ben református tanítóképző lett, ma a Benedek Elek Tanítóképző Főiskola. A város katolikus plébániatemploma a Szent Mihály-hegyen, egytornyú, barokk templom 1787–93-ból. Már 1332-ben állt itt egy templom, 1651-ben a jezsuiták újat építettek és kolostoriskolát is alapítottak. Református temploma 1781-ben készült, barokk stílusban. Ferencesek is éltek a városban, 1705-ben kolostort, 1772-ben barokk stílusú templomot is építettek.
A Székelyudvarhelyen élő ferences szerzetes – Nyújtódi András – írta a Székelyudvarhelyi kódex néven ismert nyelvemlékünket, Judit könyvét, 1528 körül. Az értékes kódexet ma is itt őrzik. A volt görögkatolikus templomot 1800-ban Ioan Bob püspök emeltette, egy korábbi fatemplom helyére. A város szélén áll a Jézus-kápolna, Erdély egyik legrégibb építészeti emléke, fallal övezett, román stílusú építmény a XIII. századból. Alaprajza a négyzetes központ minden oldalán csatlakozó félkör. Festett kazettás mennyezete 1677-ből való. Székelyudvarhely múzeumát 1913-ban Haas Rudolf alapította a református kollégium néprajzi gyűjteményéből, régészeti, történeti, természettudományi és néprajzi részlege van (székely kapuk!) A város északkeleti részén állt 1892-ig a Csonkavár vagy Székelybánja-vár, melyet János Zsigmond építtetett 1561-ben. A Bethfalván született, Udvarhelyen élt Tompa László Emlékkiállítás 1972-ben nyílt meg, a múzeum részlegeként. A szoba bútordarabjai az egykori dolgozószobából valók, a tárlókban a költő kéziratai, a költőről szóló könyvek, értékelések, idegen nyelveken megjelent kötetei. Székelyudvarhely szülöttei:
Lakatos István (1620–1706), krónikaíró. Latin és magyar feljegyzései a Thököly- (1690) és a tatár (1694) betörésről a kozmási plébánia anyakönyvében maradtak fenn. Fő műve a székelyek eredetéről, föld- és néprajzáról, vallási helyzetéről szól: Siculia (1702 ms. OSZK).
Borosnyai Lukács Simon (1731–1802), református egyházi író, számos gyászbeszédet adott ki, lefordította Jacobus Wingfeling Haláltánc versét.
Ágotha Demeter (1742?–1783), iskoladráma-író, kéziratai maradtak ránk.
Csanády György (1895–1952), költő, hangjáték-író, rádiórendező. Szerkesztője volt az Új Élet és a Híd című folyóiratoknak, egyike volt az első magyar hangjáték-íróknak. Sok műsort állított össze Erdélyről. Szerzője a Székely himnusz (1921) szövegének, amelynek zenéjét Mihalik Kálmán írta. A dal 1922-ben hangzott fel először a budapesti Aquincumban, nyomtatásban 1949-ben jelenhetett meg. A költő egyik interjúban így vallott versének keletkezéséről: „Hogy ébren tartsuk a székely öntudatot, a belőlünk soha ki nem vesző reményt, hogy valaha még hazakerülünk.” Egykori lakóházán, a Bethlen Gábor utca 8. szám alatt emléktábla.
Tomcsa Sándor (1897–1963), író, humorista és karikaturista, munkatársa volt a Brassói Lapoknak, Utunknak, Igaz Szónak. Művei: Tinta és tus (1959), Őszi tárlat kisvárosban (1965), Vese velővel (1965). Egyik kortársa írta róla: „… mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikákat fújt belőle. Bármilyen élmény is hatolt be érzékének kapuján, szívében mosollyá változott. Akár a vízi erőműben, ahol lelkes közömbösséggel készül a fény, függetlenül attól, hogy hólé vagy nyári harmat gyűlt össze a földuzzasztott tóban.” A Székelyudvarhelyi Múzeum helyi részlegeként 1973-ban Tomcsa Sándor Emlékkiállítás nyílt meg, amely hűen tükrözi az író nemcsak irodalmi, hanem karikaturista és népművelő tevékenységét is. Falragaszgyűjtemény a drámáinak színházi bemutatóira emlékeztet. Állványon Székely József gipsz Tomcsa-feje.
Dobai István (1899–1938), költő, népművelő, Székelykeresztúron tanult, majd a kolozsvári Unitárius Teológián és az egyetem bölcsész karán végzett. Vargyason lelkészkedett, s Erdővidéken megbecsült népművelő és szövetkezeti munkát fejtett ki. Messiásod (1922) című verskötetével tűnt fel, szerepelt a Tizenegyek úttörő irodalmi szervezkedésben is. Meséi és versei a Cimborában jelentek meg.
Mihály László Barna, Cs. Mihály (1902–1977), költő, regényíró, újságíró. A Székelyudvarhelyi Katolikus Gimnázium elvégzése után Budapesten szerzett magyar–történelem szakos diplomát. Az Ifjú Erdély, Pásztortűz, Vasárnap, Dacia, Délkelet, Erdélyi Helikon, Erdélyi Szemle, Ellenzék munkatársa. A Tizenegyek című antológia egyik szerzője. Írásait a katolikus erkölcsi irányzat és a szülőföld iránt érzett mély szeretet és honvágy jellemzi. Verskötetei: Hóvirágok (1923), Hazavágyom (1926), Öröktűz (1928), Bíbor hajnalon (1933), Költő, ne félj! (1936). Színművei: Áldozat a jövőért (1920), Új harcos székely nép (1928). Történelmi regénye: Tengeri tündér (1938). 1940-ben jelentette meg Lármafa Csíkország felett című kötetét.
Málnási Ferenc
.jpg)
.jpg)
