Tunéziában luage-nak hívják, Törökországban dolmus az iránytaxik neve. Ez a közlekedési forma az idők folyamán spontánul alakult ki, mivel az adott országok tömegközlekedése hagy némi kívánnivalót maga után, s menni pedig kell… A működtetés igen egyszerű s jól szervezett. A tulajdonosok először is összevásárolják egész Európában a használt mikrobuszokat (jobb oldali kormányút is láttam), egyenszínűre festik, s mehet is már a forgalomba. Ennek köszönhető, hogy például Tunéziában tizenöt különböző típust számoltam össze öt perc leforgása alatt. Minden bizonnyal e széles választék a javításoknál, az alkatrészellátásnál visszaüt, de biztos, hogy erre is van hatékony megoldás. Az egyedek egyébként igen lerobbantak, az ülések kopottak, a karosszéria tele van kisebb sérülésekkel, egy magyar közlekedési hatósági ellenőr elsírná magát a látványtól; de mennek. A távolsági járatok állomásán az utast egy diszpécser fogadja, aki vásári kikiáltó módjára irányítja a kuncsaftot az adott járgányhoz. A jegyet egy pénztárban lehet megvenni, igen olcsón, Tunéziában például egy ötven kilométeres útért mindössze két eurót fizettem. Amint megtelik az utastér, a kocsi azonnal indul, s elkezdődik az ámokfutás. A sofőr százzal hajt ki a városból, s szédítő tempóban közeledik célja felé, a fékpedált csak akkor használja, amikor valaki le- vagy fölszáll. A közlekedési szabályok betartása nem az erősségük, a zebrán átkelők is meggondolják, hogy egy iránytaxi elé lépjenek. Érdekes, a már említett kisebb sérülések látványa ellenére balesetet nem láttam. Ha valaki kiszáll, helyébe az út mentén várakozókból vesz fel pácienst, aki rögtön fizet, viszont már jegyet nem kap, így az érdekeltségi rendszer elég összetett lehet. Ha potenciális kuncsaftot sejt a sofőr az úton mászkálóban, lassít, s rádudál. [caption id="attachment_77517" align="aligncenter" width="1000"] Fotók: Csermák Zoltán[/caption] A vezető kisebb kitérőkre is rávehető, egy idős embert például a házáig vitt, s mikor az pénzt vett elő, a vezető öntudatosan utasította el a baksist. Amikor egy hosszabb, komplikáltabb utazásra vállalkoztunk, a sofőrök kézről kézre adtak, így Tunézia legészakibb pontjáig mintegy nyolcszor váltottunk járművet. A kocsiban családias hangulat uralkodik, az ismeretlenek megvitatják a világ sorát, s az idegenek is biztonságban érezhetik magukat. A nagyobb csomagokért külön pénzt kérnek, de ez sem törvényszerű. Egyszer egy bárányt is betuszkoltak a kocsiba, az útitársak szó nélkül fogadták a kedves bégető jövevényt. Csermák Zoltán