Azon a vasárnapon a sógorom szólt nekem mint falun élő újságírónak, hogy ég a készruhagyár. Én rögtön felhívtam a főszerkesztőt, hogy továbbítsam az információt, de ő már tudta, s mosolyogva jegyezte meg, hogy ez már a harmadik gyár, ami ég. Mert a korábban telefonálók a kötöttárugyáron kívül már a fonoda kigyúlását is jelezték. Nem csoda. A mai Csíkszereda lakóinak fejében egyre jobban összemosódnak a város végi üzemek, sokan már nem tudják, hogy a fonoda és a kötöttárugyár sosem volt azonos a ma még működő készruhagyárral, nem tudják, hogy a traktorgyárnak a keleti és a nyugati iparnegyedben is volt telephelye, sőt azt is kevesen tudják, hogy a kommunista sajtó éppen így nevezte Csíkszereda megyésítés után gyors ütemben kiépülő gyárnegyedeit. Nemrégiben ezekben a gyárnegyedekben bolyongtunk múzeumi tárgyakat keresve, jelszavakat, pártfőtitkári portrét, de még ennél is jobban Csíkszeredában gyártott termékeket: készruhákat a készruhagyárból, fonalat a fonodából, reklámokat, söröscímkéket, csomagolóanyagokat, fényképeket 25 évvel ezelőttről. Láttunk ezek helyett hegyekben tornyosuló, ázott papírhalmokat, szellem járta csarnokokat, ebédlőt, amelyben az asztalra borítva álltak a székek, mint az utolsó takarításkor úgy tíz évvel ezelőtt, leszerelt vezetékeket, felfordított íróasztalokat, üres liftaknákat, rozsdát és lakatot minden mennyiségben, hajléktalanok gönceit, befüvesedett lépcsőket és csipkebokrokat, amint lassan körbeölelnek egy-egy csarnokot. Meglepődve tapasztaltuk azt is, hogy ezek a gyárak – persze, tisztelet a kivételnek – nem őriznek termékeket, nem vezettek krónikát, privatizálóiknak, felszámolóiknak csak nagyon ritkán jutott eszükbe bármit is félretenni a kezdeti időkből, vagyis úgy múltak ki (vagy adott esetben mentődtek át), hogy semmi nem maradt a múltjukról – miközben csak múltjuk van. Daczó Katalin