Egy mély beszélgetés, egy mély ima többet jelenthet sokszor, mint a külső aktivitás.Csapai Árpád 2007 óta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyetemi lelkésze, legfontosabb számára a fiatalokat mély Isten-tapasztalatok felé vezetni, különleges élményként éli meg továbbá azokat a csodákat, amikor kisközösségekben megjelenik az Isten és átformálja a tagok életét. Ezekről, és kórházi lelkészként végzett szolgálatáról beszélgettünk a lelkésszel, aki egyébként az idén jubilál.

Fotó: Barabás Emőke

– Milyen indíttatásból választotta a papi hivatást? – Mivel ez a kérdés a belső világát érinti, az embernek nem könnyű megfogalmazni a választ. Én egy olyan értékrendet ismertem fel tizenéves koromban, kutatva az élet és az emberi lélek titkait, amit úgy éreztem, hogy hasznosítani tudnék a magam és mások életében. Az emberi élet belső mélységeivel, filozófiával, pszichológiával foglalkozva, az élet megmagyarázhatatlan kérdéseire választ keresve jutottam el a keresztény értékrendhez. Hozzá kell tennem, hogy református környezetben születtem és reformátusnak is kereszteltek, az előbb említett felismerések révén saját döntésem szerint 17 évesen katolikussá lettem. A katolikus értékrendet megismerve határoztam el, hogy ezt az értékrendet papként szeretném szolgálni. – Hogy fogadta a környezete ezt a változást? – Vegyesen, volt aki szimpatizált és megértette, volt, aki elítélt ezért és volt olyan is, aki felháborodott. – Milyen mottót választott? – A teológiai felszentelés előtt választjuk ki a mottónkat, én ezt választottam: „... hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent” (János 17:3). Ez számomra azt a jelentést hordozza, hogy egy élő Istent tapasztaltam meg az életemben és hiszem, hogy ez a valóság át tudja járni életünket, ezt szeretném másokkal is megosztani, megismertetni. – Hol szolgált tanulmányai után? – Segédlelkészként három évet a brassó-bolonyai plébánián szolgáltam, egy évet pedig Sepsiszentgyörgyön, nagyon sok fiatallal, családossal dolgoztam ezeken a helyeken, különböző imaközösségeket indítottunk el. Tanítottam az embereket mélyen, hitelesen, kisközösségi imában találkozni Istennel és figyelni lelkük fejlődését, ez volt a legkedvencebb foglalkozásom, ha lehet így mondani. Zarándokutakra vittem a fiatalokat és kirándulásokat is szerveztem, mert szeretek a természetben lenni, a természetben mutatni be a szentmisét. A segédlelkészi évek után úgy éreztem, hogy szeretnék még mélyebben foglalkozni az ember belső világával, ezért elmentem egy szemlélődő közösségbe, hét évet Olaszországban töltöttem, abból egy évet Međugorjében voltam, majd egy évet Budapesten egy hasonló szemlélődő közösségben éltem. Onnan hívott haza a püspök atya és nevezett ki egyetemi lelkésznek. – 2007-ben nevezték ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egyetemi lelkészének. Milyen új kihívásokat jelentett ez az új munkakör? – Óriási váltás volt, egy szemlélődő életformából bekerülni egy intézménybe, ami nem kifejezetten a keresztény értékekről szól. Éveken keresztül nem értettem, hogy mit tehetek itt. Ami viszont nem könnyű, az gyönyörű kihívás is egyben, és próbáltam megkeresni, hogy mit kezdhetek ezzel a lehetőséggel, hogy végre itthon vagyok és a székely egyetemista ifjúság körében taníthatom az evangéliumi értékrendet. Nagy segítség volt, hogy akkoriban egyetemi nemzetközi pasztorációs konferenciákra jártam. Rómából biztattak, hogy ne aggódjunk, mert a világegyház mellettünk áll és támogat abban, hogy próbáljuk közel hozni az egyetem világához a keresztény értékrendet. Ez minden tanév elején lelkesedést adott, hogy újrakezdjek, próbálkozzam, tervezzek, kísérletezzek, hogy mivel lehet ezt elérni. – Mire fekteti a hangsúlyt egyetemi lelkészként? – A legfontosabb az, hogy az emberi lélek belső, mély értékeit feltárjuk és kiaknázzuk. Úgy látom, hogy ennek a legjobb eszköze a hitélet, ezért mindenben ez a meghatározó, nem feltétlenül a sok külső aktivitás, kevesebb, mélyebb és célozottabb irányultságú tevékenységet követnék/látok küldetésemnek. Nekem egy mély beszélgetés, egy mély ima, egy lelkigyakorlat többet jelent, mint a hiperaktivitás, vagy túl sok külső tevékenység. Nem azt jelenti, hogy nem szeretek aktív lenni, az egyetemistákkal sokféle programot szerveztünk: a börtönben rabokat látogattunk meg, illetve gyerekotthonba, öregotthonba is jártunk, előadásokat tartottunk, találkozókon, zarándoklatokon, kirándulásokon vettünk részt, táborokat, különböző oktatásokat szerveztünk, de amit igazán fontosnak tartok: felnyitni az emberek szemét az élet mélyebb titkaira. – Tapasztalatai szerint milyen módon, milyen programokkal lehet a fiatalokat Istenhez közelebb hozni? – Ez az időszak ilyen szempontból a legválságosabb időszak, 15-20 évvel ezelőtt „kettőt tapsolt” az ember és körül volt véve fiatalokkal. A székely lélek kicsit zárkózottabb, nehezebben keresi az ifjúság a közösségi élményt, a másik nehézség, hogy ez a számítógépes, Facebook-os világ még inkább elszigeteli a fiatalokat egymástól, azt látom, hogy még kirándulni és bulizni is nehéz őket elhívni. Azokat lehet megszólítani, akiknek van valami mélyebb igényük, azok szívesen jönnek és sikerült számukra néhány önismereti csoportot, illetve magcsoportot indítanunk. – Hogy tudnak beépülni a már meglévő csapatba az új diákok? – Programjainkat a hirdető oszlopon, Facebook-os oldalunkon és plakátokon keresztül hirdetjük. Pár éve berendeztünk egy kis kápolnát is és a diákok tudják, hogy igény szerint bármikor bejöhetnek, Istennel lehetnek, illetve személyes beszélgetést is kérhetnek a lelkésztől. – Tavaly nyártól kórházi lelkészként is szolgál, hogyan fogadta ezt a felkérést? – Nem számítottam erre a kinevezésre, teljesen új tapasztalat volt. Elég sok nehézséggel járt az elején, mivel betegekkel csak az első lelkészi éveimben foglalkoztam. Érezni a beteg ember igényeit, erősen megmozgatta a belső figyelmemet és útkeresésemet. Önmagammal szemben is elég igényes vagyok, és szeretnék mély tartalmakat nyújtani a szenvedő embernek, nem csupán felületesen elvégezni azt, ami a papi kötelességem és ez a nagy kihívás. Olyan nap is volt, hogy 18 haldoklóra tettem rá a kezem, imádkoztam értük, együttéreztem velük, ez az ember lelkivilágát nagyon megviseli, papként is. El tudom mondani viszont, hogy rövid idő alatt minden a megfelelő mederbe került. Megtapasztaltam, hogy a beteg és a magam számára is milyen nagy áldás és mennyire fantasztikus lehetőség Istennel mélyen találkozni. Amikor leülök egy beteg ágya mellé és elbeszélgetek vele, érzem, hogy olyan erős szeretet, részvét és együttérzés jár át, ami már meghalad engem, ezért nem tőlem, hanem Istentől jön, aki azt a szenvedő embert ott és akkor nagyon szereti. Látni például a szenvedő ember karácsonyát és vigasztaló szavakat mondani neki, nagyon közel hozza az embert a karácsony titkához, papként is. – Melyek voltak a legszebb élményei papként? – A legszebb élményeim azok voltak, amikor láttam lélekben, és néha fizikailag is embereket meggyógyulni. Ezért egyik fő küldetésemnek a lelki beszélgetést és lelki vezetést érzem. Nemes Ödön jezsuita atya volt a lelki vezetés tanárom a teológián. 40 évet Japánban szolgált, könyvei jelentek meg a lelkigyakorlatokról, tőle tanultam sokat és vele szereztem gyakorlati tapasztalatot. Később is ebbe az irányba képeztem magam leginkább, és azt látni, hogy a lelki vezetések, beszélgetések alatt hogyan gyógyulnak meg az emberek, például egy úgynevezett „Krisztus-terápia” során, számomra egy meghatározó élmény. A másik nagyon szép tapasztalat, amikor kis, meghitt közösségekben megjelenik a természetfeletti és a közösség minden tagja Isten-tapasztalatot meg közösségi élményt szerez az együttlétek során. Olyan tapasztalatot, ami aztán meghatározza élete további irányát. – Milyen jövőbeli tervei vannak? – A legfontosabb számomra, hogy beépüljek abba a tervbe, amit előkészített számomra az Isten, bármi is legyen az.

Barabás Emőke