Delhiben, a Plaza Crown szállodában megtapasztalt ellátásunkról azért teszek külön említést, mert ezúttal az iroda gesztusáról is szó van. Gyakran utazom velük, és szinte minden alkalommal ezt tapasztalom: az utolsó szállásunk a legkülönb. Valószínűnek tartom, hogy tudatos megkomponálásról, azaz üzleti fogásról van szó, hisz tudjuk, hogy a sorozatos információk, események, élmények megtapasztalásakor rendszerint az első és az utolsó marad meg legélénkebben. Bár ezúttal erre aligha volt szükség, hisz végig rendkívül kényeztetésben volt részünk. Ami a vegyes konyhát illeti, különösen a hideg ételek esetében volt nagyon észlelhető, mert reggel is, este is külön kis asztalkán szervírozták kedvenceimet, a füstölt lazacfilét és a sokféle – közöttük többféle penészes – sajtot, a desszerteknél pedig (szintén egész asztalt foglaltak el) állandóan lehetett nagyon finom fagylaltot meg tortaféléket találni, a gyümölcsökön és saját jellegzetes csemegéiken kívül. A meleg ételek egy részét külön büfénél készítették: itt spagettifélékből és frissensültekből lehetett válogatni. A többit két, melegített asztalra rakták ki irdatlan mennyiségben. A bárpultnál rendelésre azonnal csavarták a friss narancslevet. Vacsora után kisétáltunk körülnézni, mert megérkezésünkkor feltűnt a közelünkben egy nagy, kivilágított és felcicomázott ciklámen színű sátor, körülötte gyülekező emberekkel. Mire odaértünk, épp zajlott a bál: megérkezett egy különleges, zenélő, doboló, énekelő, díszes lámpákkal hadonászó esküvői menet, amelyet az úton egyszer már elkerültünk. Az élénk, fonallal és gyöngyökkel gazdagon hímzett selyemruhákban, hennával festett kézzel, igen hatásosan sminkelt és eleve nagyon szép indiai hölgyek mindegyre táncra perdültek, főként maguk között, a férfiak kevesen és igen ritkán csatlakoztak hozzájuk. Az erősebb nem tagjai inkább beszélgettek, már amennyire hallhatták hangjukat abban az éktelen zenebonában. Velünk – két útitársam is odakerült közben – nem igazán foglalkoztak, úgy tűnt, várakoznak valamire vagy valakire. Nem zavarta őket a fényképezés és a kíváncsiskodásunk. Annál nagyobb figyelmet szenteltek nekünk valami suhancok. Nekem úgy tűnt, hogy nem tartoznak az ünneplő társasághoz, bár ezt pontosan nem volt ahonnan megállapítanom: öltözetük mindenképp szegényes volt, és egyáltalán nem ünnepi, modoruk ellenben annál tolakodóbb. Előbb mintha kéregettek forma, de miután nem kaptak semmi, egészen szemtelenül körülvettek, a sarkunkban voltak és megpróbáltak hozzánk dörgölőzni. Mi hessegettük őket, kézzel, táskákkal, de azokat a pillanatokat használták ki, mikor fényképeztünk és kezdett eléggé kényelmetlenné válni a helyzet. Szerencsére felfigyeltek a szervezők és egy-két lámpahordó is, akik végül szabályosan elkergették őket, illetve odafigyeltek, mi történik és ezért békén hagytak a kamaszok. Segítőink nagyon örültek, hogy lefotóztuk őket. Közben előkerült a vőlegény, beült a virágokkal körülfont hintójába és elindult az ünnepi menet. Később az is kiderült, hogy a buli a szállodánk nagy szabadtéri vendéglőjében zajlott és mozivászonra is kivetítették a teljes ceremóniát. Egy keveset néztem az ünnepséget, de már nagyon késő volt, álmos voltam. Lefeküdtem. Utolsó Indiában töltött napunk nagyobb részében Ódelhi emlékeit kerestük fel. Az eredeti várost, amely ma csak városrész, Sáhdzsahánábádnak hívták, és mint a nevéből is kitűnik, a már sokszor emlegetett Sáh Dzsáhán (1592–1666) alapította az 1628–1658 között tartó uralkodása idején, és ottjártunkkor nekem úgy tűnt, hogy túl sokat azóta sem változtattak rajta, inkább csak a lassú (tényleg lassú!) enyészet szemmel látható nyomait véltem felfedezni benne. 1649–1657 között ez volt a Mogul birodalom központja és annyira erős államot épített, hogy ezen a vidéken ideig-óráig szinte a hinduizmus fölé kerekedett az iszlám. A jelenség magyarázata az a köztudomású tény, hogy az iszlámban a vallás és a politikai hatalom összefonódik. A Dzsámá Maszdzsid, az 1644–1648 között készült mecset a legnagyobb Indiában. A fáma szerint 5000 munkás építette fehér márványból és vörös kőből. Minden óriási méretű körülötte: a tér, amelynek egyik felén állt, a robusztus falak, amelyek körülvették, a rituális mosakodásra szolgáló jókora medence és az óriás építménnyel felérő főbejárat. A méreteknél azért érdekesebb volt a beöltöztetésünk. A bejáratnál ugyanis minden lenge öltözetű turistát valami kényszerzubbonyhoz hasonló köpönyegbe bújtattak, amely nyakunktól lefelé teljes egészében eltakart. Különösen mi, nők botorkáltunk ezekben a piros, zöld, fréz meg sötétkék gúnyákban, de a rövidnadrágos férfiaknak is kijutott belőlük. Egyedül a rövid ujjú ing minősült elfogadható meztelenségnek a szigorú mérce alapján, amely szerint a „meghajlás, leborulás helyére” – ezt jelenti a mecset elnevezés – történő belépésre, legalább külsőleg, méltónak találtattunk. Különösebb élményt nem nyújtott az együttes. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="23138,23139"]