Delhiben az első igazi élmény a hangulata volt. A hangulat, amit többször emlegettem az előzőekben is, és aminek kapcsán, már régebben, egy másik könyvem bemutatóján többen megkérdezték, hogyan mondhatom, hogy érzem egy hely hangulatát akkor is, ha csak órákat töltök ott? Megpróbáltam, s megpróbálom most is elmagyarázni. Ám aki ezt nem érzi, azzal egyrészt nehéz lesz megértetni, másrészt elfogadtatni, hogy igenis van ilyen. Azt hiszem, egyszerűen az „öt érzék ezer muzsikájáról” (volt egy ilyen könyvcím) beszélünk. Úgy, ahogyan az emberek a magatartásukkal, beszédmodorukkal, érzéseikkel, mimikájukkal, külsejükkel, viselkedésükkel, parfümjükkel és rengeteg más apró vonásukkal, tulajdonságukkal jelzik egyéni, csak rájuk jellemző személyiségüket, lényüket, és ezzel egy bizonyos hangulatot terjesztenek maguk körül, ugyanúgy a helyek is megmutatják a rájuk figyelőnek az egyéniségüket és az ezzel járó hangulatot teremtik meg. Úgy, ahogy az évszakoknak és a napszakoknak, meg minden konyhának, háznak és állatnak, ugyanúgy minden helységnek van illata, az épületeknek jellegzetes színe, összetéveszthetetlen vonalai, az utcának saját hangjai, csak rá jellemző zsongása, az embereknek jellemző mozdulatai, reakciói. És sorolhatnám a végtelenségig ezeket a vonásokat, amelyekből összeáll mindenhol az az egyéni, csak az illető városra, országra vagy tájra jellemző és belső képpé, meg hangulattá alakuló arca, mely egyéníti és összetéveszthetetlenné teszi, vagy épp ellenkezőleg, besorolja a jellegtelen, hétköznapi helyek sorába. Most, hogy elérkeztem utolsó állomásunkhoz, eszembe jut, hogy többen megkérdezték azt is, hogy napló alapján írom-e az emlékezéseimet? Mindig, most is, csak azt válaszolhatom: nem, soha, egyik utamon sem készítettem naplószerű feljegyzéseket, valószínűleg ezután sem fogok, és azt hiszem, nem is tudnék. Meg szükségem sincs rá. Néha lejegyzek egy-egy információt, amit valamelyik idegenvezető mond, mert meglepő vagy mert nagyon fontosnak tartom, ám ennél többet sosem. Ellenben rengeteget fotózok: nagytotál, kistotál, mindenféle részletek, kitett táblák… Aztán itthon, az utazási iroda leírása – mely a napok és látnivalók felosztását jelenti – és különösen a fényképek alapján, minden eszembe jut, ami kell, akár a fotók rendezéséről és feliratozásáról, akár az élménybeszámolóról van szó. Néha elég egy név is, hogy peregjenek az emlékek, érzések és hangulatok, egy-egy kép ellenben még több mindent felidéz, gyakran gondolatokat, párbeszédeket, miközben olyan összefüggéseket is feltár, néha egyetlen pillantásra, amely teljesen új és csak itt és most született meg. Mert közben dolgozott tovább a lélek és az agy. Megérkezésünk után először az utunkba eső, Delhi egyik elővárosában található, de igen híres épületnél, a Baha’i templomnál álltunk meg. A bahá’i vallás a XIX. század közepén jelent meg Perzsiában (mai Iránban), azaz a legfiatalabb a maga nemében, és egyistenhitet hirdet, mely szerint minden vallás istene azonos, prófétái pedig ugyanannak az istennek a küldöttei. Elképzelése, mely szerint a világ emberisége egyetlen faj, és ideje, hogy egyetlen világméretű békés társadalommá álljon össze, akár a mai balliberális demokrácia vallásos megfogalmazása is lehetne, mely több szempontból is igen szimpatikus, és használható lenne minden hívő számára, hisz világméretű összeölelkezésre hív föl. Ennek ellenére jelenleg (egyelőre) összesen mintegy öt-hat millió hívet számlál, ám a világ majd minden országában élnek követői, kiadványai pedig nyolcszáz nyelven jelennek meg. A Delhiben található fehér márvány temploma 27 szirmú nyíló lótuszvirágra emlékeztet, nevét is innen kapta és 1986-os felavatása óta igen nagy népszerűségre tett szert. Magam is kíváncsi voltam rá, talán ez is volt a baj, mert a valóságban sokkal kevésbé tetszett, mint az addig látott fotókon, illetve, ahogyan azok alapján elképzeltem. Az épület valóban különleges, ám hiányoltam a márvány márványságát, azt a diszkrét fényét, amely olyan igazi csodává teszi például az amúgy is rendkívül látványos milánói dómot, egyik nagy fehérmárvány kedvencemet. És önmagában nem tették eléggé hangulatossá a körülötte elhelyezett kék vizű medencék, meg a hatalmas pázsitos kert sem. Tiszta, jól karbantartott, de valahogy rideg és különlegessége ellenére is hétköznapi volt az egész. A virágokat hiányoltam, meg a növényzet sokféleségét, meg mit tudom én, még mit: talán jobban ki kellett volna emelkednie a talajból…? Valami hiányzott az egészből, annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy az épület formája szép és különleges. Ráadásul állandóan ott lebegett szemem előtt a Haifában látott, az alapító által kijelölt helyen épült, és az ő sírszentélyét is magában foglaló komplexum képe, mely egyszerűen egy épület- és kertköltemény volt. A Lótusztemplom belseje szinte puritán egyszerűségű és 1300 személyt képes befogadni. A mellette álló tábla „Minden vallású és fajú ember számára imádkozó- és meditálóhely”-ként írta le. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="22011,22006"]