No de ott tartottam, mikor mindez eszembe jutott, hogy tuk-tukkal indultunk Orcshá – és nem csak – különleges, 1622-ben készült Laksmi Narayan templomához. Mint neve mutatja, ha értelmezni tudjuk a hindu megfogalmazásokat, ez tkp. egy olyan Visnu tiszteletére állított szentély, melyben feleségével, Laksmival együtt tisztelik, ami egy kissé – legalábbis az én értelmezésem szerint – azt jelenti, hogy itt egyszerre adóznak tisztelettel a transzcendentális erkölcsiségnek és rendnek (amit Visnu szimbolizál), meg a gazdagságnak és jólétnek (amit felesége jelképez), remélve, hogy a rendhagyó szépségű főhajtásukkal mindkettőjük kegyét elnyerik. Az épp felújítás alatt lévő templom egy domb tetején épült, egy platóra, melyhez mára már nagyon megrongált, széles kőlépcsők visznek föl. A kétszintes, homokkő épület rendhagyó módon háromszögű, bejárata pedig az egyik sarkán van. Központi kupolája ugyanakkor nyolcszögletű és most ez volt fölállványozva. Ezt azért pontosítom, mert több helyütt olvastam, régebbi posztolásokban, hogy felújítás alatt van: szóval az isten malmai lassan őrülnek – ugye így szól a nagyon idekívánkozó közmondás, ha szó szerint értelmezzük? Kívülről olyan, mintha két zárt árkádsort állítottak volna egymásra, az alsón „csak” a különböző formájú és díszítésű boltívek, a másodikon ellenben a csipkeszerűen áttört ablakok jelentik a díszítését, amelyek között két egyformát nem találtunk. A bejárati ajtót vastag szemöldökszerű faragás tetőzi, fölötte pedig a cshatri magasodik sok apróbb kupolával. Bent árkádos folyosók zárnak közre egy elhanyagolt, törmelékes udvart – valószínűleg ez is a munka nyomait viseli magán – a boltívek és az oszlopok különlegessége is az, hogy olyanok, mintha több oszlopból állna össze egy, illetve mintha több különböző mintájú és egyre nagyobb és vastagabb boltív tevődne egymásra. A legszebbek azonban a megmaradt falfestményrészletek voltak: finoman megmunkált, a hozzáértőknek sokat mesélő, gazdag epikájú rajzok boríthatták egykoron a falakat, sőt, a mennyezetet is, melyek egyrészt annak ellenére vagy épp azért tűntek annyira elbűvölőknek, pontosabban ragadtak meg annyira engemet, mert a fehér alapra mindössze a barna és a fekete hihetetlen sok árnyalatával festettek meg, néhol némi kis smaragdzöld beütéssel, egy nagyon dinamikus világot számtalan táncoló, harcoló, szórakozó emberi és mitikus figurával. Másrészt – és ez még fontosabb – akkor és ott csapott meg először a keleti mesék hangulata, ezeknek a rajzoknak sikerült végre megidézni azt a sajátos világot, amire a kopár épületek nem voltak képesek. Mire kijöttünk a templomból egy-két guru is előkerült a tiszteletünkre, és egyikük félmeztelenül botjára támaszkodva, másikuk annál gazdagabban, csengőkkel, színes fityegőkkel felcicomázva érzékeltette fontosságát, valószínűleg valami aprócska, kézzelfogható elismerésben (is) reménykedve. Tény, hogy növelték a környék festőiségét. A tuk-tukokkal ereszkedtünk le, óriási tülkölés, fülsiketítő zene – mert az is volt a rozoga, de annál jobban feldíszített járműben –, a vezető lelkes, ámbár érthetetlen magyarázatai és az arra járók integetései kíséretében. Még elkattintottuk néhányszor a fényképezőgépet, majd fölszálltunk a buszunkra, hogy eljussunk következő úti célunkhoz. Mivel az úton valamilyen dugó következtében egy helyütt elég sokat álldogáltunk, alkalmunk volt végignézni, hogyan működik a tömegközlekedés például egy távolsági busz esetén, amely a városka egy pontján álldogált. Valószínűleg valahonnan tudták, hogy onnan indul – mert mi semmiféle jelzést nem láttunk, de lennie kell valaminő egyezményes jelnek, egy hozzávetőleges órarendnek vagy legalább egy pszichés ritmusnak, amely egybehangolja az utazó és jármű programját – mert a kis, ételt kínáló bódé és egy óriási hirdető tábla között megbúvó, büszke angol nyelvű táblája szerint a Parihar Travels flottájához tartozó égszínkék, kopott és rozoga busz igen izgatott sürgés-forgást váltott ki. Mikor mi odaértünk, már tele volt. Nyitott ablakain könyökök és csomagok jelezték, hogy foglalt, az elülső ajtóban ketten is szorongtak már a lépcsőn, a hátsót ellenben még rohamozták, mert úgy tűnt, hogy egy kis jóindulattal, meg néhány nekifutással még felfér hat-hét személy. És valóban már csak kettő lógott belőlük bőszen kapaszkodva, mikor a mi buszunk elindult, miközben a tetején, melyen két sor vasrúd szaladt körben alacsony korlátszerűségként, kényelmesen (?) elhelyezkedtek még vagy tizennyolcan néhány tekintélyes csomag társaságában. Egyesek még a lábukat is lelógatták, miközben mosolyogva nyugtázták álmélkodó érdeklődésünket. Aztán végre meglódult a sor és mehettünk tovább, lassan magunk mögött hagyva a választás színes plakátrengetegével is díszített, számomra felejthetetlen Orcshát. Utunk ezúttal egy nagyon híres, India egyik legtöbbet emlegetett, legvonzóbb és legkülönlegesebb városába, Khajurahoba vezetett. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="14526,14525"]