A minap egy óvoda folyosóján várakoztam. Abban az óvodában, amelybe előkészítősök is kénytelenek járni, egy „szupujkó” osztályterembe. Abban az óvodában, amelyben nemrégiben felszólítás várta az előkészítősök szüleit, hogy ne menjenek be a folyosóra, és amelyben a legnagyobb zsúfoltságban rá-rácsukódik egy-egy szerencsétlen tervezésű pad-cipőtartó fedele a gyerekek kezére. Szóval ezen a folyosón várakoznom kellett legalább 15 percet. Nem voltam egyedül, az egyik pad szélén egy kisfiú üldögélt óvodai ruhában, hátán a zsákocskájával… Aztán egy olyan jó tíz perc után sírni kezdett, gondolom, figyelmem felkeltése céljából (lehet, hogy én is ezt tettem volna az ő helyében). Persze megkérdeztem, mi a baj? – Kiraktak – hüppögte, de szinte nem is értettem a szót, vagy inkább nem akartam hinni a fülemnek. – Biztos rossz voltál, biztos verekedtél – lépett fel bennem a szolidaritás a gyereket fegyelmező felnőttel, még ha furcsállottam is ezt az óvodai fegyelmezési eljárást. – De Imre nem hagyott békén, Imre kacagtatott – próbálta megértetni velem a gyerek, miközben egy, az óvodához tartozó felnőtt a hátunknál járkált, s meg is jegyezte, hogy „azt biztosan nem mondod el, hogy Imrével mennyit rosszalkodtok, futkorásztok, nem hagyjátok a többieket enni”, s akkor lett számomra is világos, hogy a kisfiút éppen tízóraizásról rakhatták ki. – Imre hol van? – kérdeztem, bár magamtól is tudtam a felelet: Bent. Néhány perc múlva a kisfiút behívták almát enni, a többiek pedig kijöttek, és letették zsákocskáikat a folyóson. Délután a férjem felidézte, hogy egy jó órával korábban, amikor szintén az óvodában jártunk, ugyanott üldögélt a sötét bőrű, de rendesen öltözött kisfiú, vagyis vélhetően a fél délelőttjét a folyosón töltötte (és közben, legalábbis számomra, bebizonyította, hogy tud csendben és fegyelmezetten üldögélni). Ezek után merem remélni, hogy Imre is roma. Daczó Katalin