A nyírbátori Szárnyas Sárkány Hetén képviselte az erdélyi ízeket az Erdélyi Népi Ízőrző Lovagrend nyolc tagja. A július közepén tartott háromnapos rendezvénysorozat keretében szervezett gasztroeseményen megyénkből öt jelölt tett fogadalmat a népi ízek őrzésére, emellett tíz méter hosszú kaszáspuliszkával, erdőjavával készített birkapörkölttel és kétféle palacsintatortával kápráztattuk el nyírségi vendéglátóinkat. Ottlétünk alatt barátságot kötöttünk a cseh-morva vidékről érkezett magyar testvéreinkkel és farkasszemet néztünk a Nyírséget „rettegésben tartó” sárkánnyal. [caption id="attachment_33068" align="aligncenter" width="1000"] Színpompás felvonulás. Szerephez jutott Nyírbátor polgármestere is Fotó: Jánossy Alíz[/caption] Nyírbátor élete évszázadok óta összefonódik a sárkánnyal, amely a monda szerint rettegésben tartotta a Nyírség lápos-mocsaras tanyavidékének lakóit. Az Ecsedi-lápon tanyázó sárkányt a Báthoriak egyik őse, Vid vitéz győzte le, aki azzal bizonyította győzelmét, hogy a viadal után magával vitte és felmutatta a sárkány három fogát. Emiatt került a Báthoriak címerébe a sárkányfog, és ezért jelenik meg ugyanez a szimbólum Nyírbátor városának a címerében is. Báthoriak és a sárkány A történetírások szerint azonban Vid vitéz alakja az évszázadok során egybeforrt Opos vitézével, aki valóságos személy volt Vidhez képest, aki csupán mondai személy. Vid hősies tettét a krónikások I. István király uralkodásának idejére (1000–1038) tették, míg Opos, Salamon király (1063–1074) vitézeként egy cseh lovag legyőzéséért érdemelte ki a Bátor előnevet. Ebből eredeztetik a nemesi család nevét, ami a későbbiek során a Bátorból Báthorira, illetve Báthoryra változott. A 14. század elején az ecsedi és somlyai ágra szakadt Báthoriak megőrizték és lelkesen ápolták a hős Vid tettének emlékét, a sárkánymonda kétféle változatában volt azonban eltérés. Az ecsediek a lápvidék helyszínéhez ragaszkodtak, a somlyaiak emlékezetében a Kraszna folyó mentén húzódó hegyi barlangban élő rettenetes szörnyeteggel végzett párviadalban egy Bátor nevű vitéz. A Báthori család címerhagyománya kiterjeszthető az Árpád-korban elevenen élő Sárkányölő Szent György kultuszára is, és ez az elkötelezettség csak erősödött az 1326-ban megalakult lovagi társasággal. Zsigmond király az Európát fenyegető török veszély miatt 1408-ban újjászervezte a Sárkányrendet, s a tagjai közé emelkedett Báthoriak címerpajzsát ez időtől díszíti a sárkánykígyó és teszi egységessé a hagyományt. Sárkánykultusz – Minden településnek megvan a maga legendája, nekünk a sárkány jutott. Ez egyrészt azért fontos, hogy ismerjük a történelmünket és a hozzá fűződő mondákat, legendákat, s ha ez érdekes, mint Nyírbátorban a sárkány, akkor ezt próbáljuk meg kihasználni – mondta Máté Antal, Nyírbátor polgármestere. Kifejtette, hogy a Nyírbátorhoz közeli Ecsedi-lápban legyőzött sárkányt igyekeznek minél több helyen megjeleníteni, többek közt ezért nevezik Sárkány-fürdőnek a 2010-ben épült termálvizes gyógyfürdőjüket és wellness-központjukat. De igyekeznek megjeleníteni a sárkányt minden olyan rendezvényükön, amely turisztikai vagy városmarketing szempontból fontos. Így a Szárnyas Sárkány Hete háromnapos rendezvénysorozat is – amelyen megyénkből is részt vett egy nyolctagú küldöttség – a sárkánylegenda köré szerveződött, amelyen idén is a fő cél a sárkány legyőzése volt. Az eseményen sárkánybőrbe bújt gyerekek riogatták az ünneplőket, hosszú menetben vonultak a város főterén át a rendezvény színhelyére, a Papok-rétjére a vásári komédiások, gólyalábasok, csepűrágók, zenészek és ízlovagok. A színpompás menet – amelynek élén maga a sárkány vonult – megállt a városháza előtt, ahol egy jelenetnyi szerep Máté Antal polgármesternek is jutott. A komédiások ugyanis a város kulcsát követelték három napra, hogy csinnadrattájukkal elijesszék a sárkányt, a polgármester pedig készségesen át is nyújtotta nekik azt. Ezzel a jelenettel kezdődött a háromnapos utcaszínházi fesztivál, amelyen több társulat is éjszakába nyúlóan szórakoztatta a közönséget. Ízlovagokat avattak A rendezvény szerves része volt a Magyar Népi Ízőrző Lovagrend lovagavató ünnepsége, amelyen 12 új taggal bővült a népi gasztronómiát és a hagyományos ízek őrzését zászlajára tűző lovagrend tagsága. – Rég megfogalmazott célunk, hogy tagságunkat kiterjesszük a Magyarország határain túl élő magyarságra is, ez most megvalósulni látszik azáltal, hogy három cseh-morvaországi és öt erdélyi magyart fogadunk sorainkba – fogalmazott Rácz Mihály nagymester. Elmondta, hogy az új lovagoknak szigorú feltételeknek kell megfelelniük, a lovagrend valamely régi tagjának kell javasolnia a jelölteket, és valamennyi tagnak egyet kell értenie a tagfelvétellel. Emellett fogadalmat kell tenniük a népi gasztronómiai hagyományok és ízek őrzésére, azok átörökítésére a jövő generációja számára. Ugyanakkor elismerően szólt az erdélyi lovagokról, akik rövidesen jogi szempontból önálló egyesületként fognak tevékenykedni az anyaországi lovagrend fiókszervezeteként. – Ez több szempontból is előnyös, egyrészt tőlünk függetlenül is szervezhetnek bármit, vagy megjelenhetnek bármilyen rendezvényen a lovagrend képviseletében, nem beszélve azokról a pályázati lehetőségekről, amelyeket kihasználhatnak önálló jogi személyiségként – közölte a nagymester. Az avatási ceremónián a lovagrend hagyományai szerint egy kardmarkolatú nyárssal ütötte lovaggá Rácz Mihály nagymester a gyergyószentmiklósi Bíró Boér Attilát – a Földváry Károly Hagyományőrző Huszárbandérium tábori szakácsát –, Fazakas Géza és Szakács Magdolna szakácsokat Csíkszépvízről, Pál Ilona lakodalmi főzőasszonyt az Oroszhegyhez tartozó Ülkéről, illetve Szász Elemér gasztrobloggert Székelyudvarhelyről. – Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy tagja lehetek ennek a lovagrendnek. Olyan embereket ismerhettem meg, akiktől van, amit tanulnom, tehát fejlődési lehetőséget is jelent ez a tagság és nem utolsósorban kollégáim is más szemmel néznek rám azóta – közölte lapunk kérdésére Szakács Magdolna, a csíkszépvízi öregotthon konyhafőnöke. [caption id="attachment_33069" align="aligncenter" width="1000"] Erdélyi ízőrzők. Készül az óriás kaszáspuliszka Fotó: Jánossy Alíz[/caption] Közös örömfőzés A lovagavatást követő napon közös örömfőzésen vettek részt a régi és az új lovagok. Mi erdélyiek korán keltünk és házigazdánk, Rácz Mihály nagymester éttermének konyháján készítettük elő a hozzávalókat a 10 méter hosszú óriás kaszáspuliszkához, illetve a rókagombával dúsított itthonról vitt fűszerekkel ízesített birkapörkölthöz, amin a csapat férfitagjai – Bíró Boér Attila, Fazakas Géza, Făgărășan Tibor és Szász Elemér – szorgoskodtak. Ugyancsak délelőtt készítették el Pál Ilona vezetésével a csapat hölgytagjai – Szakács Magdolna és Simonfi Ildikó – édes és sós változatban a nemzeti színű palacsintatortát, amivel a rendezvénysorozat keretében hirdetett Palacsintafesztiválra szerettünk volna benevezni. Sajnos a Palacsintafesztivált szétverte a kora délután keletkezett vihar, amelyben meghibásodott a hangosítóberendezés is, az eseményre bejelentkezett csapatok nem jelentek meg a jégeső miatt, így Pál Ilonát ellenfél nélkül kiáltották ki Palacsintakirálynak. A kétféle palacsintatortánknak azonban csodájára járt Nyírbátor apraja-nagyja, és értesüléseink szerint még a polgármesternek is jutott belőle. (Az ínyenc palacsintatorták receptjét egyébként közöljük a Székely Konyha augusztusi lapszámában.) Kelendő volt a Bíró Boér Attila receptje szerint készített kaszáspuliszkánk és a birkapörköltünk is, amelyekre még a késő esti órákban is akadt vevő. Mellettünk a régi lovagtársak sütöttek-főztek mindenféle finomságot, többek közt olyan ínyencségeket is, mint a sárkányleves, amit stílusosan sárkányfoggal kínáltak. A másik szomszédos sátorban a cseh-morva vidéki Ostraváról érkezett új lovagtársak készítettek hatalmas bográcsban csordagulyást, amely többünk véleménye szerint dobogós helyre került volna még a csíkszeredai Pityókafesztiválon is. Szétszakított magyar sors Amíg főtt a bográcsokban az étel, meggyőződhettünk arról is, hogy nemcsak egy nyelvet beszélünk cseh-morvaországi testvéreinkkel, de egyszerre dobban a szívünk is, főleg ha megszólal a jó magyar muzsika. Kisebbségi sorsunk azonban jócskán eltér egymástól. A mindössze 10-15 ezres csehországi magyarságnak ugyanis nincsenek magyar tannyelvű iskolái, gyerekeiket a szülők tanítják magyarul írni-olvasni. Anyanyelvüket is többnyire családon belül vagy baráti társaságokban használhatják, az utcákon ritkán hallani magyar szót. Nincs parlamenti képviseletük, nincsenek az állami hivatalokban magas tisztséget betöltő hivatalnokaik. Nemzeti szimbólumainkat ritkán és többnyire zárt rendezvényeken használják, de mindettől függetlenül boldogok, mert a cseh állam legalább nem foganatosít olyan drasztikus intézkedéseket ellenük, mint a szlovák földön élő magyar testvéreink ellen. Ott ugyanis vannak olyan magyarok, akiknek megvonták a szlovák állampolgárságukat, minekutána a honosítási törvény értelmében magyar állampolgárok lettek – az ostravai magyarok konkrét példákat is felsoroltak. Örülnek annak is, hogy 1991-ben megalakult a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, amely megpróbálja összefogni a csehországi magyarokat. Az ostravaiaknak van egy kis klubhelyiségük is, itt szoktak összeülni minden kedden egy kis tereferére, közös ünneplésre, énekelésre. Mivel kultúránk része a gasztronómia is, ezért havonta egy alkalommal főzőestet is tartanak, ahol jellegzetes magyar ételeket készítenek és kínálnak vendégeiknek. Kicsit még szomorkodtunk szétszakított magyar sorsunkon, aztán eldöntöttük, jó, hogy a Magyar Népi Ízőrző Lovagrend ilyen szépen összehozott bennünket, és okvetlenül találkoznunk kell mielőbb ismét egymással. Ezúttal azonban Erdélyben. Jánossy Alíz