Minél többet idézem magamban Perut, minél többször hasonlítgatom más izgalmas utazási élményeimmel, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy különleges varázsának egyik titka a természeti adottságaiban rejlik. Egész pontosan abban, ahogyan az ember beférkőzött ezekbe az adottságokba, ahogy a tenger kékje, a hullámzó sivatag sokféle sárgája, a hegyek impozáns, égnek magasodó vagy csak a távolban fölbukkanó vonulata, a hömpölygő folyók szinte mindenhol hátteret, keretet biztosítanak az embernek és alkotásainak, amihez aztán jól illeszkedik mitikus hangulata, mely a köztudatba oly élénken – és nem alaptalanul – beíródott. Peru az inkák világa! Az indiánok pedig, Karl Maynak köszönhetően, még sokunknak gyerekkori olvasmány- és filmélményként maradtak meg, mint az egyszerű nemesség, a hősiesség, az igazságért való harc és a gonoszak feletti győzelem szimbólumai. Akkor is, úgy is, ha ez a nép a valóságban nem magas, nem kék szemű és ma nem tollas fejdíszt, hanem angol kalapot hord a fején, akkor is, ha az inkák csak 100 évet élt ezen a földön. Mégis, valamiért, valahogyan kitörülhetetlenül rányomta bélyegét erre az országra és a róla alkotott képre. Peru őslakosai tehát az indiánok, akik valamikor, legalább tizenkétezer évvel ezelőtt, de lehet, hogy sokkal régebb (ezek az időpontok elég bizonytalanok) a mai Bering-szoros helyén húzódó akkor még száraz földnyelven keresztül Ázsiából érkeztek az amerikai kontinensre. Egyetlen népcsoport volt, amely azután itt szétszóródott és a helyi közösségek külön-külön fejlődtek tovább. Ezt az apró termetű, tömzsi testalkatú, keleti vonásaikat kerek arcukon, ferde vágású szemükön őrző népet, a történetét és a köréje szőtt mítoszt többféle tévedés kíséri. Ők magukat mindig a saját nyelvükön nevezték meg. Az odaözönlő fehérek – jelesen Kolumbusz Kristóf – adta nekik az indián elnevezést, Amerikába érkezésekor abban a tévedésben leledzve, hogy Indiát fedezte fel. Amiből számára logikusan következett, hogy annak lakosai az indiaiak, ami spanyolul is, angolul is indian. Ez az elnevezés megmaradt azután is, hogy újabb felfedezések során kiderült, ez egy más, új, eddig nem is feltételezett kontinens, és megkapta második felfedezőjéről, Amerigo Vespucciról a ma is használatos nevét, miközben ő maga is adományozott nevet: Venezuela állítólag az ő felkiáltására – „Hiszen ez egy kis Velence” – lett Venezuela, míg Kolumbusz érdemeit Kolumbia örökítette meg a nevében! A két Amerika őslakosai sokáig nem igazán tudtak mit kezdeni a fehér ember szóhasználatával és nagyvonalakban csak az utóbbi két évszázadban fogadták el és azonosultak ezzel az elnevezéssel és alakult ki valamiféle közös indián nemzeti tudat. Peruban az őslakosok ma is szinte a lakosság felét (45 százalékot) teszik ki. Arányuk csak Bolíviában nagyobb, bár abszolút értékben a számuk ott kisebb: a népesség háromnegyedét jelentik. A harmadik állam, ahol mai napig államalkotó nemzetként jelennek meg, Mexikó, ahol a lakosok kb. egyharmadát képezik. Az Egyesült Államokban, ahonnan a legtöbb történet indult róluk, a legizgalmasabb filmeket és regényeket írták róluk, ma már elenyészően kevesen vannak: a népesség 1 százaléka, illetve ennyin vallják magukat indiánnak. Az indián gyűjtőfogalom. Leginkább ma is csak a mi szótárunkban egyértelmű és egységes jelentésű. A perui indiánok igen sok csoportra oszlanak, legtöbb közöttük a kecsua: 13 millióan vannak és nyelvük az ország második hivatalos nyelve. Mint ahogy az az ajmara is, amelyet 2,3 millió ember beszél. Peru lakosainak jó egyharmada (37 százalék) indián és fehér keverék, ők a meszticek, akik külsejükben közelebb állnak indián őseikhez. Jómagam inkább az öltözetük, illetve aszerint döntöttem el, ki melyik népcsoporthoz tartozik, hogy milyen környezetben találkoztam velük. Mert Peru gazdaságilag és földrajzilag is élesen elkülöníti a lakosait városiakra és falusiakra, illetve partvidéki és hegyvidéki emberekre, ami külsejükön is meglátszik – bármennyire hadakozik ennek elismerése és kimondása ellen a mainstream. Mindkét megkülönböztetésben az első kategóriába tartoznak a fehérek – akik a lakosságnak mindössze 15 százalékát teszik ki – és a meszticek, míg a másodikba az őslakosok. És gondolom, mindebből az is nyilvánvaló, hogy a könnyebb lét meg a jobb élet nem az őslakosok osztályrésze. Ha a statisztikákat nézzük – márpedig egy ország és népe megismeréséhez ezekre is szükség van, bármennyire is unalmasak néha a számok és adatok –, akkor kitűnik, hogy körülbelül a népesség egynegyede a szegénységi küszöb alatt él. Szinte természetesen ide leginkább az őslakosok tartoznak. Leginkább ennek megszüntetéséért, a jobb élet reményében létezik Peruban is az a jelenség, amellyel a harmadik világ minden országában találkozunk: a vidéki lakosság nagyvárosokba költözéséről vagy még inkább beszivárgásáról van szó.   Az ország törvényei azt is lehetővé teszik, hogy a városok szélén vagy elvileg bárhol az országban, ha az nem magánterület, bármely lakos egyszerűen elfoglaljon egy területet – cövekeket üt le a sarkain –, és ott építkezzék és gazdálkodjék vagy áruljon, esetleg más hasznos tevékenységet folytasson. Ha öt évig ott él, akkor a terület az ő tulajdonába kerül. Sokan élnek ezzel a lehetőséggel. A nagyvárosok szélén eléggé színes, néhol nyomorúságos, máskor egészen elfogadható küllemű negyedek nyúlnak el kilométereken keresztül, de szinte mindenfelé, ahol csak járható út van – azaz főként a híres Pánamerikai országút mentén, amelyen mi napokon keresztül hosszabb-rövidebb ideig buszoztunk – apró kis tanyák bukkannak fel árusokkal, lámákkal, tuktukkal. Mindenfelé befejezetlen, de gyakran nagyon színes házikók, bódék, ahol kézművesterméket, cukorkát, friss ételt, olajbogyót vagy üdítőt, ruhát vagy kokalevelet árultak, jókedvűen kínálgatva kóstolásra is az árukat vagy maguktól engedve az árból, hogy minket is ajánlattételre bírjanak. Mert alkudni kötelező. De sosem voltak követelőzők vagy agresszívek, sosem igyekeztek ránk tukmálni valamit, sosem kunyeráltak vagy koldultak! Ellenben érthetővé tették, hogy miért él a lakosságnak több mint fele (56,8 százaléka) a szolgáltatásokból. Amit a szállásaink és étkeztetésünk még inkább kiemelt. Sosem vittük a bőröndjeinket, sőt szinte kétségbe estek, ha siettünk és valamelyikünk maga akarta vinni a csomagját. Legtöbbször még a svédasztalnál is pincérek rakták az ételt a tányérunkra, vagy váltották azokat rendületlenül. Mert bármiről is beszélünk, a világ – világunk – lényegét az ember, a léptéke és a megélhetése jelenti! Albert Ildikó