erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
Húszdekányi menedék
Mindannyian éltünk már át meddő napokat, amikor nem jön az ihlet. Valami miatt ilyenkor semmi sem sikerül. Ami máskor oly könnyedén halad, az most megáll. Afféle fordított Midasz királyokká válunk, amihez hozzáérünk, az elromlik. A gondolatok megzápulnak, a test renyhe, a szellem nem szárnyal.
Pedig az isteni szikra minden, a lehető legtágabban értelmezett alkotáshoz kell. Az utolsó csipetnyi fűszer az ételbe, egy új mozdulat a koreográfiába, egy váratlan hang a dallamba, egy szokatlan szín a vászonra.
Én ezeken a napokon a legszívesebben elbújok, ha tehetem, elbarikádozom magam a könyveim közé. Hűséges barátaim ők örömben-bánatban, 20 dekányi menedék az olykor unalmas, semmitmondó vagy éppen fájdalmas valóságból, az álló időből.
A mesékkel kezdődött minden. Szerencsés vagyok, hisz édesanyám, ha esett, ha fújt, minden áldott este mesét mondott nekem, sosem lopta el tőlem ezeket a perceket. Néha olvasta, de legtöbbször maga szőtte a történet vásznát egyre színesebbre. Mint két kalandor, úgy indultunk intim szövetségben újabb és újabb expedícióra a képzelet szárnyán, a sárkányok és boszorkányok, árulkodó borsószemek, táltos gebék és beszélő rókák, kannibál griffek, legkisebb királyfik és széttáncolt cipellők világába. Megtanultam, hogy – bár a gonoszság, ármány és kapzsiság létezik – minden akadályt le lehet győzni, hogy a segítség bárhonnan jöhet, és jön is, és hogy a világot irányító törvények közül a jóságé a legfontosabb.
Felnőttként utálattal nézem a napjaink rajzfilmcsatornáiból kiömlő, gyilkolászós szennyet, és érdeklődéssel olvastam kollégám pár napja megjelent írását a gyermekek médiafogyasztási szokásairól. Megváltozott a világ a „Hol volt, hol nem volt” óta, mondják egyes szülők, már nem köti le a gyerekeket. Más világ, más mesék. A tévében látható és az okoseszközökön elérhető tartalmak egy része azonban veszélyes és káros, kicsikre és nagyokra egyaránt, ezért érdemes felelősen válogatni közöttük. De térjünk vissza a könyvekre!
A meséket az indiános történetek követték nálam. Kislányként a pelyhedző bajuszú Vadölő mellé szegődtem, és mellette is maradtam oldalak százain keresztül. Megszerettem az indiánokat, és megtanultam, hogy nem mindig egyszerű eldönteni, kinek van igaza, ki a jó és ki a rossz.
A vadnyugati prérik után leleményes kurucokkal szövetkeztem gaz labancok legyőzésére, várak ostromát izgultam végig, heroikus asszonyokat csodáltam.
Hazafias költőket olvastam, és nagyon tetszett a pátosszal teli, lobogós, önfeláldozó hazaszeretet, melyet oly egyszerű 30 ezüstre cserélni abban a világban, ahol egy zászló csupán rúd és szövet.
Karl May, Cooper, Jókai, Gárdonyi, Arany és társaik után megérkezett a nagy, a soha el nem múló szerelem, Rejtő Jenő. A kávézók asztalánál író, mindig pénzzavarral küzdő, jókedvű fiatalember örökre belém véste vidám tollával a humor fontosságát.
Ahogy múltak az évek, az olvasott szerzők is sokasodtak, lehetetlenség felsorolni őket. Egy a lényeg, az olvasás nálam szükséglet. Bízom benne, hogy – a változó idők ellenére – sokan vagyunk még ezzel így.
Rátz-Illés Mária
.jpg)
.jpg)
.jpg)